Új suli...

19.

-Matt, te legalább figyelsz az órán? – kérdezem halkan, de mégis távolságtartoan.

Persze – súgja vissza, miközben egy mosoly bujkál a szája szélén.

– De te sem vagy épp a figyelem mintaképe – vigyorog, és mintha csak rá akarna mutatni a nyilvánvalóra, a füzetemre pillant, ami még mindig üresen hever előttem.

Felnevetek magamban, mert igaza van. Semmi kedvem jegyzetelni, pláne nem irodalom órán.

Kicsit hátradőlök a széken, és próbálok legalább úgy tenni, mintha érdekelne, amit a tanár mond.

A többiek sem különböznek az osztálytársaim csendben firkálnak a füzeteikbe, egyesek a telefonjukat nyomkodják a pad alatt, mások pedig álmosan pislognak előre.

Ahogy visszafordulok előre, észreveszem, hogy a tanár egy pillanatra rám néz. Gyorsan visszakapom a fejem, és próbálom összeszedni magam. A fülem mögé tűrök egy újabb kósza hajtincset, amit Matt valószínűleg észrevett, de ezúttal már nem próbál belenyúlni.

„Jó lenne túlélni ezt az órát” – gondolom magamban, miközben megpróbálom felidézni, miről is beszél éppen a tanár.

Ahogy Matt mosolya elhalványul, hirtelen eszembe jut, hogy valójában nem is kéne beszélnünk egymással. Matt a veszekedésünk óta kerüli a tekintetem, és én sem kerestem a társaságát. Még mindig érzem a feszültséget kettőnk között, ami itt lebeg a levegőben.

Megigazítom a hajam, mintha ez segítene elterelni a gondolataimat, de a tarkómon érzem Matt pillantását. Tudom, hogy észrevette, hogy már megint összevissza kószál a hajam, és valószínűleg bosszantja. Egy pillanatra elönt a düh – miért törődik velem, ha egyszer nem bír velem beszélni?

Lassan újra felé fordulok, de ezúttal a tekintetünk összeakad. Van valami a szemében, amitől az eddigi ellenséges érzéseim kissé meginganak. Talán bűntudat? Vagy csak ugyanúgy bosszankodik, mint én? Nem tudom eldönteni, de a szívem kicsit gyorsabban ver.

Matt, miért csinálod ezt? – suttogom, talán kissé élesebben, mint szerettem volna.

Ő összerezzen, de nem válaszol rögtön. Egy másodpercig csak bámul rám, mintha keresné a szavakat. Végül halkan megszólal:

Nem akarom, hogy összebalhézzunk ilyen hülyeségek miatt. Nem számít, miről volt szó… egyszerűen csak... – A szavai elhalnak, majd egy sóhajjal folytatja.

– Törődöm veled, oké?

A válaszára nem tudom, mit mondjak. Az elmúlt napokban annyira belemerültem a haragba, hogy elfelejtettem, miért is voltunk egyáltalán jóban.

De viszont egyáltalán nem tudtam hogyan fogom megoldani hogy ne menjek el innen mert nem akarok itt hagyni őt akár mennyire is idegesítő.