A haláltörés mestersége

Árnyék és Katona II. rész

Igyekezett higgadtan vonulni a császári palota folyosóin. Díszegyenruháját most viselte először, a fekete zubbony magas gallérja a nyakába vágott, folyton magára kellett szóljon, hogy ne piszkálja. Éjjel varrta fel rá rangjait jelző szalagokat, pecséteket, amiket egy dobozban őrizgetett.

Kongtak léptei, díszkardja a csizmájának csapódott, a markolaton arany láncok csörömpöltek. Ostoba, flancos gúnya. Egyedül a haját szerette, amit hagyott megnőni, a tincsek a válláig értek, és szabadon hagyva valahogy meglágyította a vonásait. Reggel azon szenvedett, hogy kifésülje, szorosan hátrafonja, majd kontyba tekerje. Bárcsak Val segíthetett volna. Igazán utálta, hogy egyedül kellett a hajával babrálnia.

Mi a szart akart tőle Thessabell? Idegesen végigsimított a makulátlan fonatokon.

Beengedték a fogadóterembe. A császárné az ablak mellett álló asztalnak támaszkodott, kifelé meredt az udvarra, ujjnyi vastag szivaron csámcsogott. Az asztaltól pár lépésre arany-ezüst kárpitozású fotelben egy férfi ült, sápadt, merev arccal emelkedett fel Kiza üdvözlésére. Kiza meghajtotta magát a férfinak, a császárnénak még mélyebbre hajolt, és addig nem emelkedett fel, amíg Thessabell meg nem szólította.

– Egy ruhára igazán futhatná a zsoldból.

– Szoknyában nehezemre esik a harc – felelte Kiza. Ugyan volt a seregnél női díszegyenruha is, de sehol se állították, hogy ne vehetné föl inkább a zubbonyt és nadrágot. Thessabell megigazította vörös és mélykék kockás rakott szoknyáját, a súlyos gyapjú ránézésre is erőt, nemességet kölcsönzött. Thessabel a vállán átvetett bőrt cirógatta, mely olyan fekete volt, mint a vastag copfba font, hosszan leomló haja.

– Egy valamirevaló katona szoknyában is tudna harcolni. Ő itt a fiam, Dartesham.

Kiza merev arccal ismét meghajolt.

– Herceg. – A herceg fekete medvebőre a szék háttámláján hever kiterítve. Sebezhetőn. Thessabell magán tartotta. Amióta Kiza megszerezte tőle, belemerített egy kést, nem látták a szőrméje nélkül. Elégedettség dorombolt végig Kiza gerincén, gyógyítón cirógatta a régen bezsebelt ütések fantomfájdalmát. A császárné végül letette a szivart, Kizát méregette.

– Elég lesz a hajbókolás. A várakozásaimat fölülmúlva még életben vagy, meggyőződésem, csupán azért, hogy engem idegesíts, katona.

– Százados.

– Tessék?

– Bruon százados, felség – emelte fel az állát Kiza. Thessabel szeme állatias színt öltött fel, fekete karommal simogatta a vállán átvetett szőrt.

– Áh, valóban. Messze nem tűntél ilyen ambiciózusnak, amikor először találkoztunk.

Kiza a nyelvébe harapott, a nő játszott vele, tudta nagyon jól a rangját, máskülönben nem is hívatta volna ide. Vissza kell vennie az arcából, mielőtt Thessabell tépi le.

– Tegyük hozzá, hogy az egységemben megritkultak a tisztek és főtisztek, köszönhetően a luzoni lázadásnak.

Pár hónapja zavargások miatt ismét forrongó pont lett Luzon fejedelemsége, odairányították az egységet, ahol Kiza is szolgált. Egyszerű rendfenntartásnak, erőfitogtatásnak indult, semmi többnek. Senki nem sejtette, hogy milyen komoly lázadói csoport emelkedett fel a fejedelemségben.

Álmukban mészárolták le a karasi katonákat. Felgyújtották a várat, a kaszárnyában mészároltak. Kiza aznap kimenőn hempergett Vallal. Hála a Világanyának. Hála, hála, hála.