A haláltörés mestersége

Dzsinnzsákolás III. rész

Wymon előre látta a katasztrófát, amit Kiza végtelenül ostoba ötlete okozni fog. De sem ő, sem az anyja nem hallgatott rá, akik elkezdték tegezni egymást, Kiza a füle hallatára hívta őt Joriának. A tervezgetéskor még meglepőbb dolog történt.

– Elég a titkokból. Elő a tündéres bigyókkal, Joria – intett Kiza aztán az anyja felé, aki faarccal meredt vissza rá. Wymon tekintete vadul járt közöttük.

– Miről besz...

– Csitt – szisszent Kiza, amitől Wymon arcába forró düh szökött. Pedig már leszokott arról, hogy félbeszakítsa, de ezek szerint... – Joria, várunk. Ó, ez talán segít – lökött az asztalra Kiza egy kis bőrzacskót. Wymon orrába friss dohányszag kúszott. – Tündértitokért ajándék jár, nem?

Az anyja csodálkozva nézett, majd csücsörítve elvette az ajándékot.

– Anya nem tündér – sziszegte Wymon.

– Ő nem, de akadnak ismerősei, és a tündérek dolgaiért fizetség jár még közvetítőn át is. Az ajándékadás kötelez a beszédre, a tündéregyezségek sokoldalú béklyók.

– Na, látod, megérte könyvtáraznod – dohogott Joria. Kényelmesen megtömködte a pipáját, rágyújtott, azonnal szétáradt a kékes dohányfüst a konyhában. – Hogy láttál át rajtam? – kérdezte.

– Minden este kiteszed a maradék anyagot a varrásodból a küszöbre egy kis tűvel vagy cérnával, néha gyűszűt is láttam. Reggelre nyomuk sincs, és kétlem, hogy kóbor ebeknek kedveskedsz.

Wymon nagyot nézett. Neki sose tűnt fel anyja piszmogása, míg Kiza pár hét alatt átlátott rajta. Joria megszívta a pipát, mint akit sért, hogy lebukott.

– Férctündéreknek. Varrásmanók. Kislány koromban vidéken éltünk, a házunk melletti erdőben élt egy kolóniájuk. Ajándékokkal nyertem meg magamnak a barátságukat, megtanítottak varrni. Egy nap csínytündér érkezett az erdőbe. Ez is manóféle, de egyedül vándorol, mindig keresi a helyet, amit megcsínyelhet. A férctündérekkel is elbánt, pont, mikor velük varrtam. Mindet kővé változtatta. Olyan kicsi voltam még, hogy engem is manónak vélt, de az átok nem fogott. Amikor elfordult, felugrottam, fogtam egy husángot és leütöttem. Egy elmenekült férctündér visszatért, ő árulta el, mit kell tennem az ájult tündérrel, hogy megmentsem a barátaimat.

– Izgalmas – hajolt előre Kiza. Joria megrágta a pipát kicsit.

– Nagyon mérges voltam rá a barátaim miatt. Fogtam a szabóollót, és kinyírtam. Minden vérét kifolyattam, aztán kiszedtem a beleit is. Nem volt különb, mint malacot vágni, azok is hasonlók és anyámék sokat vágtak. Az üres tündérírhát éjjel kiaggattam az erdő legöregebb fájára, hetekig otthagytam száradni. Az aszott valamit aztán porrá őröltem, és egy-egy csipetet a kővé dermedt tündérekre szórtam. Feloldódott az átok, nagy volt az örvendezés. Míg ki nem derült, hogy a tündérgyilkolásnak milyen átkos ára van – itt Joria a szemére mutatott. – Azonnal okuláréra szorultam, és idővel csak rosszabb lett a látásom, hamarosan megvakulok majd. A manók azzal vigasztaltak, hogy megajándékoznak egy tehetséggel, aki csodálatosan fog varrni. Cipőt, mint kiderült – nézett aztán Joria Wymonra.

– Ez a legvadabb estimese, amit valaha mondtál – nyögte ki Wymon. – Tündérgyilkosság? Hány éves voltál?

– Kicsi. Ádáz. Mindegy az.

– Hogy jön ez a mese a dzsinnemhez? Mi ez? Te tudtad ezt végig? – kérdezte Wymon Kizát, aki elgondolkozva nézte Joriát.

– Honnan tudtam volna? Csak sejtettem egy titkot. Most gazdálkodunk a tudásból. Joria, te tulajdonképpen tündérport készítettél. Van még?