A haláltörés mestersége

Dzsinnzsákolás I. rész

Már napok óta figyelte a kiszemeltjét. Biztos távolságból persze, mert el akarta kerülni a lebukást, a zsoldos keze könnyen eljárt, ha idegesítették. És egy szaglászó patkány elég idegesítő. De nem bukott le, és egyre közelebbről és egyre többet figyelte. Ki akarta ismerni, mielőtt egy elutasíthatatlan ajánlattal kísérti meg.

Kiábrándítóan egyszerű volt rájönni a titkára. Többet várt tőle.

Alig tavaszodott a holdhónapok szerint, de idén különösen meleg volt, folyton esett, ázott a föld. Wymon napokon át didergett a bokrok és régi kutak között Kútváros szélén, ahol a zsoldosnő vert tanyát, és a helyiek kérésére a zabolátlan, elromlott kívánságkutakból előtörő szörnyeket irtotta. Minden egyes leölt szörny trófeájáért aranyat, ételt és italt kapott. Rengeteg italt, még az aranya nagyját is arra pocsékolta el, ha kifogyott a jutalomsörből.

Wymon összeszedte magát. Eleget tudott. Ez lesz a nap. Megközelítette az egyik kútnál bóbiskoló nőt, és bárhogy próbálta uralni az arcizmait, kétkedő fintort vágott. Már szólt volna, hogy felébressze, amikor valami hangosan csattant, a lába alól eltűnt a talaj, és a nedves pocsolyában találta magát háttal. Amíg pislogott és levegőért kapkodott, megjelent a látóterében egy kard hegye, ami túl közel került az orrához, majd fölé hajolt a kard tulajdonosa is.

Éles, kék szeme a sápadt tavaszi éghez hasonlított, orra kipirosodott, álla fenyegetően széles és kiugró volt. Csuklyája alól kilógó, barna, nyakánál kunkorodó tincsei ázottnak tűntek. Vagy mosatlannak és zsírosnak.

– Lám, már azt hittem, nekem kell odamennem köszönni – szólalt meg egy gúnyos szájhúzással.

– Épp köszönésben voltam, de megszakítottál a... – Wymon nem akart nagyon mocorogni a kard előtt, de letekintett. Lábára kötél tekeredett, ami hozzá volt erősítve a kúthoz. A nő kelepcét állított neki. Akkor tudja, hogy szaglászott utána? Vajon mennyit tud? Vajon maradt ütőkártya a kezében ellene? Kiderül. – A sajátos üdvözléseddel. Kiza Bruon, igaz? Békések a szándékaim.

A nő arca meg se rezdült, a kezében a kard se, de a másik kezével félrecsapta Wymon összeázott köpenyét, durva, erőteljes mozdulatokkal letapogatta a derekát, mellkasát, karját, combjait, Wymon alig bírta visszafogni a nyöszörgést, de tűrte a motozást.

– Ki a franc vagy? – kérdezte Bruon, miután meggyőződött róla, hogy fegyvertelen.

– Ismersz már igazából. Wymon Aylard Salla vagyok.

– És az ki a franc?

Wymon merészet gondolt, eltolta az orrától a kard élét, a nő hagyta, azt is, hogy felkönyököljön. – Karas legmesteribb cipészmestere volnék. A WAS Cipő- és Csizmatalp tulajdonosa. A Palotanegyed egyetlen...

– Nyaljak földet tiszteletedre, vagy mit vársz?

Wymon bosszankodva ciccentett. Mindennél jobban idegesítette, ha félbeszakították, és már másodszor fojtódik belé a szó emiatt a nőszerzet miatt. Így felkönyökölve megcsapta ázott kutyához hasonló, füstös szaga. Foltozott köpenye alja sártól volt nehéz, a ruháit is kosz és még ki tudja miféle borította. Vér, alkohol, nyál, hányadék akár. Szörnymiazma.

– Udvariasabb és illatosabb voltál, amikor a megboldogult hercegnővel járultatok a Pompa Sarokba pár évvel ezelőtt.

Kiza Bruon szeme kikerekedett, Wymon elégedetten törölgette el magán a sarat. Meglepte a nőt. Felálltak, a nő még mindig őt nézte, Wymon szinte látta, ahogy összerakosgatja emlékeit.

– De te nem az udvari cipész örökébe léptél.

– Nem, ott inaséveimet töltöttem.

Kiza szeme összeszűkült, mintha még mindig gondolkozna. – Azt mondtad, hercegnő.