A haláltörés mestersége

Dzsinnzsákolás II. rész

Wymont egészen meglepte anyja drámamentes szereplése, ahogy Kiza Bruont fogadta. Köszöntötte, megmutatta a kemence melletti vackot, amit összekészített neki egy tábori ágyból és pokrócokból, elsorolta, hol találja az illemhelyet (kint a kertben), mikor van étkezés a nap folyamán (hetet, tizenkettőt és ismét hetet üt a karasi harangtorony), szeszt csak sebkezelésre fogyaszthat, de mire a végére ért, a megtépázott, lábszagú, taknyos zsoldos már aludt is a takarók tetején.

– Hála minden tündérnek – motyogta az anyja, ősz tincseit a füle mögé söpörte, szorosra fogta magán a hálóköntösét.

– Mire célzol?

– Féltem, hogy titkon menyecskét hozol. De ez minden, csak az nem – mondta, majd jóéjt kívánt kedvesen, és elvonult a hálójába. Wymon a fejét csóválva mászott fel a tetőtérbe egy létrán, meghúzni magát a saját tábori ágyán.

Szegényes ház volt, az anyja varrónőként keresett volna kenyeret, ha az idő nem kezdi ki a látását és az íngörcs az ujjait. Néha varrt csak, kevéske pénzért. Ám szó nélkül várta haza a fiát, aki pedig szó nélkül megtett mindent, hogy könnyítse a helyzetüket.

A legideálisabb lenne, ha Bruon minél hamarabb elintézné a dzsinnt. Akkor átköltözhetnek a palotanegyedi üzletbe, és az anyjának nem kell vaksin bogarásznia a tűvel többé.

De reggel rá kellett jönnie, hogy ez a cipőszörnyek, a ragadós dzsinn és Bruon lázbetegsége miatt se várható olyan hamar. Teáztatni, bugyolálni, izzasztani kellett őt egy hétig, mire elmúlt a betegség ijesztőbb része. Az anyja addigra megtudta már, hogy Bruon az utóbbi hetekben egy huzatos sátorban aludt a földön, és arról morgott, hogy tüdőbajt is kaphatott volna, akkor már hulla is lenne, mert orvosra nincs itt pénz.

– Miért? Itthon nem tudsz cipészkedni? – krahácsolt Bruon egy halom takaró alól, amikor jobban lett. Wymon épp levest tálalt, tizenkettőt ütött a harangtorony.

– Tudna, ha nem lenne a dzsinn – morgott az anyja, miközben pipát dugott a szájába. De dohánya rég nem volt, szóval csak rágcsálta a szipkát örökké, mikor mérges volt. – Elátkozta!

Wymon leült. – Valahányszor cipőkészítésre hajlik a lelkem, egyszerűen elfelejtem, hogyan kell csinálni. Már rajzolni se tudok, méretet venni se.

– A dzsinn használja a tudásodat talán?

– Nem, a boltot zárva tartja. Nem csinál semmit.

– Jobban utána kellett volna néznetek, hogy mibe ütitek az orrotokat! – dohogott az anyja. Wymonra bökött a pipával. – Neked, amikor elmentél a szigetekre dzsinnt vadászni. Meg neked, amikor rárontottál a fészkén. Miféle szörnyvadász vagy? – bökött Kiza felé, aki fintorogva markolta a takaróját. – Semmilyenféle. Nem tartozol a céhhez, nem tanultad ki a tudományukat. Katonának idomítottak. Varázslények ellen az nem ér semmit.

– Mit tud maga erről?

– Eleget. Nektek is ideje többet tudnotok a világról. Cipészek és katonák, belőletek nem lesz jövő.

Wymon már látta, hogy hová fog vezetni a kárálás, azért fogta Kizát, és elvitte magával otthonról. Az anyjuk utánuk kiabált: – Ajánlom, hogy a közkönyvtárba menjetek, ne kocsmázgatni! Nincs pénzed szörpre, Wym!

– Van apróm, meghívlak egy sörre és egy kurvára – szipogott Kiza.

– Hallottam! – kiáltott utánuk az anyja. – Szégyelld magad!

Először csak a délutánokat töltötték a közkönyvtárban, eső elől húzódtak be a poros, öreg könyvszagú helyre. A könyvtáros ki akarta őket rakni, így viccből kikértek pár könyvet és tekercset helyben olvasásra dzsinnekről.