Calliopé a labirintusban bolyongott. Magányosan. Elveszetten.
Körülötte jobbról és balról is több méter magas falak húzódtak, amiken nem láthatott át senki és sima oldalukon kapaszkodót sem lehetett találni a szabaduláshoz.
A lány nem tudta hol járhat. Amikor néhány napja megérkeztek Kréta szigetére és a király elé vezették mind a tizennégyüket, még nem félt. Még ott voltak mellette a többiek, biztonságban érezte magát közöttük.
A labirintusba már csak tizenhárman léptek be. Szerencsétlen szám. Legalábbis az idősebbek azt mondogatták. Calliopé pedig elhitte nekik. Fogalma sem volt a számok bűvös erejéről.
Az egyik ifjú még aznap úgy döntött, felkeresi a szörnyeteget. A kardját kivonva vetette be magát a labirintusba, otthagyva másik tizenkét társát. Azóta sem tért vissza. A lány még nem riadt meg. Még tizenegyen maradtak vele, hogy védelmezzék.
Éjszakára tábort vertek a labirintus egy eldugott szegletében, azt remélve, hogy a szörnyeteg ott nem talál rájuk. Kisorsolták, ki őrködjön aznap éjjel. A kis zsákutca elé küldték, hogy onnan vigyázzon a többiek álmára. Reggel már csak tizenegyen ébredtek fel. Az őrködő lány szétmarcangolt holttestét néhány sarokkal odébb találták meg. Amikor meglátta, Callipoét a hányinger kerülgette. Még sosem látott azelőtt holttestet.
Azon a napon három csapás is érte őket.
Tíz...
... kilenc...
... nyolc...
A lány már rettegett. Aznap éjszaka csendesen sírdogált, vigyázva, hogy nehogy felébresszen vele valakit. Hogy nehogy felhívja magukra a szörnyeteg figyelmét. Látta, ahogy az egyik fiú felkelt a helyéről, majd elsomfordált néhány méternyire, hogy utána futásnak eredhessen. Az egész labirintusban visszhangzott a sikolya, amikor elérte a végzet.
Heten maradtak, 'mint a gonoszok'. Ezzel viccelődöt az egyik lány dél környékén és Calliopé a többiekkel együtt nevetett rajta. De nem szabadott volna nevetniük...
Először csak hangos fújtatást hallottak. Majd paták dobogását a kövön. Majd az egyik elágazásban meglátták a szörnyeteget. Hófehér bikafeje volt, hosszú lábai patában végződtek, de ember teste volt. Nem viselt ruhát. Szemében gyilkos tűz égett, ahogy utánuk vetette magát. És ők menekültek. Majd egy elágazásban kétfelé szakadtak.
Hat...
... öt...
... négy...
... három...
Azon az éjjelen már nem aludtak. A három legfiatalabb maradt életben. Egy eldugottabb sarokban bújtak össze. Rettegve. Borzongva. Minden apró rezdülésre felkapva a fejüket. Nem menekültek. Nem akarták cserben hagyni egymást. Szinte szerető testvérekké válták és mélyen tudták, hogy bármit megtennének, hogy a másik kettő életben maradjon.
Penelopé pedig pontosan ezt tette, amikor a szörnyetg újra megjelent. Elvonta a figyelmét. Megállt a labirintus egyik folyosójának közepén és szembenézett a bikaemberrel, hogy Calliopé és Zale elmenekülhessenek.
Már csak ketten maradtak a tizennégyből. Rémisztő volt. A tudat, hogy mindenki más meghalt. Hogy ők maradtak az utolsók, akik kijuthatnak, de közben semmi esélyük nincs és ugyanúgy a labirintusban lelik majd a halálukat, mint a többi Athénból küldött ifjú.
Calliopé aznap este is sírt. Halkan, szinte észrevehetetlenül. Nem akart meghalni. Újra látni akarta a húgát. Az anyukáját és az apukáját. Nem akarta, hogy úgy szétmarcangolják, mint azt a lányt első éjszaka. Meg akart menekülni. Megtalálni a kiutat. Megszökni Kréta szigetéről. Hazamenni.
