Örök fény (Carlisle x Oc)

°•.•°¤*✬.•°°• Második fejezet °•°•.✬*¤°•.•°

A folyosók zsibongása elviselhetetlen volt. A diákok hangja, a szekrények csapódása, a nevetések és kiáltások egyre hangosabban visszhangoztak a fejemben, mintha a világ összes zaját egyszerre hallanám. A szívem zakatolt, a tüdőm mintha összeszorult volna, és minden lélegzetvétel egyre nehezebb lett. A kezem remegett, és próbáltam visszatartani a pánikot, ami lassan, de biztosan átvette az uralmat a testem felett.

Nem akartam itt lenni. Nem akartam újra átérezni azt a tehetetlenséget, amit minden alkalommal, amikor otthon voltam. Próbáltam elfelejteni a régi életemet, de a múlt sosem tűnt el igazán, mindig ott lappangott a felszín alatt, készen arra, hogy egyetlen pillanat alatt újra lecsapjon.

Már éreztem, hogy a pánik eluralkodik rajtam, és a mellkasom egyre jobban szorult össze. Találnom kell egy csendes helyet, mielőtt bárki meglátna. Gyorsan besurrantam egy félreeső folyosóra, ami üresnek tűnt. A szívverésem még mindig erősen dübörgött a mellkasomban, a levegő alig jutott a tüdőmbe, és már nem tudtam visszatartani. A pánikroham előtti pillanatok mindig ilyenek voltak – mintha egy örvény szippantana magába, és semmit sem tehetnék ellene.

Lehunytam a szemem, és a falnak dőltem, próbáltam lassítani a légzésem, de nem segített. A torkomat összeszorító rémület nem engedett el. Ekkor valami különös történt.

Egy hűvös, nyugodt áramlat suhant végig a testemen. A szívverésem lassulni kezdett, mintha valaki finoman megérintette volna az idegeimet, kisimítva a feszültséget. Kinyitottam a szemem, és ott állt előttem Jasper Hale. Az arca nyugodt volt, a szemei mélyen figyeltek rám, mintha pontosan tudná, mi történik velem. Egy szót sem szólt, de valahogy mégis tudtam, hogy ő az oka annak, hogy hirtelen visszatért a lélegzetem.

– Jól vagy? – kérdezte halkan, a hangja mély, szinte suttogó volt, de volt benne valami különös erő.

– Én... – a hangom elakadt, de éreztem, hogy már nem a pánik tart fogva. Még mindig remegtem, de a mellkasom szorítása enyhült. – Nem igazán.

Jasper közelebb lépett, de tisztes távolságot tartott, mintha tudta volna, hogy nem szeretném, ha túlságosan közel jönne.

– Mi történt? – kérdezte, bár a hangjában nem volt kíváncsiság, inkább csak törődés. Olyan volt, mintha nem is a válaszra lett volna szüksége ahhoz, hogy megértsen.

Egy hosszú pillanatig csak néztem rá, aztán a szavak maguktól kezdtek felszínre törni. Nem akartam beszélni róla, de valami Jasper jelenlétében felszabadított bennem egy régi, elfojtott fájdalmat.

– A családom... – kezdtem el, és éreztem, ahogy az emlékek a felszínre törnek, bár mindig próbáltam őket mélyen elásni. – Nem volt könnyű velük. Az apám... – egy pillanatra megakadtam. – Néha elvesztette az önuralmát. És ilyenkor... nos, ilyenkor mindenkit bántott. De főként engem és a húgomat.

A szavak égettek, ahogy kiejtettem őket, de valahogy megkönnyebbülést is hoztak. Mintha Jasper jelenléte nem csak lecsillapította volna a pánikomat, de lehetőséget adott volna arra, hogy kimondjam azt, amit eddig sosem mondtam ki senkinek.

Jasper bólintott, mintha megértette volna, mit élek át, bár nem faggatott tovább. Csak ott állt, a szemei figyeltek, de nem ítélkeztek.

– Sajnálom – mondta halkan, és ebben a két szóban több volt, mint bármi, amit valaha hallottam. Nem volt szükség magyarázkodásra vagy részletekre. Jasper pontosan tudta, milyen érzés, amikor valaki elveszíti az irányítást feletted.

Egy hosszú pillanatig csend volt köztünk, majd hirtelen visszahúzódott, mintha észrevette volna, hogy túl sokáig tartott fel.

– Ha valaha szükséged van valakire... – kezdte el, majd egy kis szünet után hozzátette: – Itt leszek.

Biccentettem, képtelen voltam megszólalni. Ahogy eltűnt a folyosó végén, még mindig éreztem a nyugalmát a levegőben. Furcsa volt, de valamiért úgy éreztem, Jasper valami olyat adott nekem, amit régóta nem éreztem: biztonságot. Még ha csak egy rövid pillanatra is.

Még próbáltam összeszedni magam, amikor Angela sétált oda hozzám. Meglepődött arccal nézett rám.

– Lyra, jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz – mondta, és láttam a szemében az aggódást.

– Igen, csak egy kis rosszullét – válaszoltam gyorsan, próbálva elterelni a figyelmét.

Angela azonban nem hagyta annyiban. Közelebb jött, és a vállamra tette a kezét.

– Ha valami miatt aggódsz, szívesen meghallgatlak. Nem kell egyedül cipelned a gondjaidat – mondta csendesen, és éreztem, hogy őszintén gondolja.

Angela kedvessége mindig megnyugtatott. Ő volt az egyetlen, akivel igazán beszélgettem itt, és habár nem tudott mindent rólam, mégis megpróbált ott lenni, ahol tudott.

– Köszönöm, Angela. Tényleg – mondtam, és hálás voltam neki, amiért próbál segíteni, még ha nem is érthette teljesen, min megyek keresztül.

– Szólj, ha szükséged van valakire. Nem kell egyedül lenned – ismételte meg.

Biccentettem, és próbáltam nyugodt maradni, de a szívem mélyén tudtam, hogy valami megváltozott. Nem tudtam, miért, de Jasper jelenléte, az a rövid pillanat, amikor látszólag minden ok nélkül megjelent, és lecsillapította a pánikomat, mély nyomot hagyott bennem.

Talán tényleg nem kell mindig egyedül lennem.