Örök fény (Carlisle x Oc)

°•.•°¤*✬.•°°• Hetedik fejezet °•°•.✬*¤°•.•°

Ahogy beléptem az iskolába, a folyosók már megteltek diákokkal. Mindenki a saját dolgaival volt elfoglalva: barátok csevegtek, könyveket szorongattak, és próbálták túlélni a hét közepét. Én pedig még mindig kicsit idegennek éreztem magam ebben a zsibongó környezetben, bár Angela és Jessica társasága sokat segített abban, hogy ne érezzem teljesen elveszettnek magam.

– Szia, Lyra! – köszöntött Angela, amint észrevett, majd vidáman integetett felém. – Hogy vagy ma?

– Jobban, köszönöm – feleltem mosolyogva. A balesetem óta sokkal figyelmesebb lett velem mindenki, amitől egyszerre éreztem hálásnak és kicsit feszengőnek is magam. Nem akartam, hogy sajnáljanak, de jól esett, hogy érdeklődnek.

Jessica is csatlakozott hozzánk, élénken csevegve a legfrissebb pletykákról, mintha a suli minden apró titka az ő kezében összpontosulna. Néha olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam követni, de mégis szórakoztató volt hallgatni a történeteit.

Ahogy a nap telt, a tanórák monotonitása ellenére is úgy éreztem, hogy egyre jobban beilleszkedem. A lányokkal egyre több közös témánk akadt, és egyre kevésbé éreztem magam kívülállónak. Angela és Jessica közelsége és barátságossága kezdett egy kis fényt hozni a mindennapjaimba.

Délutánra megbeszéltük, hogy együtt tanulunk majd a könyvtárban, és ahogy odaértünk, azonnal leültünk az egyik asztalhoz. A helyiség nyugalma és a könyvek illata azonnal megnyugtatott, és elmerültünk a jegyzeteink között. Angela türelmesen magyarázta a legújabb tananyagot, amit aznap vettünk, míg Jessica néha közbeszólt, hogy megossza velünk a legújabb iskolai pletykákat.

Ahogy beszélgettünk, észrevettem, hogy valaki belépett a könyvtár ajtaján. Bella Swan volt az, akit nemrég ismertem meg, és egyből rám mosolygott, amikor meglátott.

– Szia, Lyra! – köszöntött kedvesen, mintha már régóta ismernénk egymást. – Örülök, hogy látlak.

– Szia, Bella – mosolyogtam vissza rá. – Én is örülök, hogy itt vagy.

– Jó újra látni téged – tette hozzá Bella, miközben leült mellénk az asztalhoz. – Milyen volt a napod?

– Egész jó, köszönöm – feleltem. – Most kezd minden kicsit könnyebbé válni itt az iskolában.

Bella bólintott, és látszott rajta, hogy ő is osztozik velem ebben az érzésben. Jessica természetesen azonnal bekapcsolódott a beszélgetésbe, és hamarosan már mindannyian nevetgéltünk valamin, amit a lányok meséltek.

A délután további részét tanulással és beszélgetéssel töltöttük, miközben lassan kezdett körvonalazódni, hogy talán tényleg barátokra leltem itt, Forksban. Angela, Jessica, és most már Bella társasága egyre inkább otthonossá tette ezt az iskolát számomra, mintha a magány és a bizonytalanság lassan távolodott volna tőlem.

Ahogy a nap fénye lassan elhalványult az ablakok mögött, és az iskolai könyvtár fényei tompán világították meg az asztalt, úgy éreztem, hogy végre elkezdek beilleszkedni. A barátaim mellettem voltak, és talán már nem is éreztem magam olyan idegennek ebben az új világban.

Bár a jövő még mindig homályos és ismeretlen volt, de a most kialakuló barátságok és az együtt töltött idő reménnyel töltöttek el. Nem tudtam, mit hoz a holnap, de abban biztos voltam, hogy egyre közelebb kerülök ezekhez az emberekhez, és talán végre igazán megtalálom a helyemet ebben a kisvárosban.

. . .

Ahogy a délutáni nap fénye lassan alábukott a hegyek mögött, egyedül sétáltam az iskola területétől távol, a csendesebb, elhagyatottabb utcákon. A nap eseményei már mögöttem voltak, és csak arra vágytam, hogy végre hazaérjek, és kicsit elfeledkezzek mindenről. Az esőcseppek lassan szitáltak, a levegő hideg és nyirkos volt. Forks ezen része mindig kicsit kísértetiesnek tűnt, ahogy a köd gomolygott a távolban.

A gondolataim még mindig a nap eseményei körül kavarogtak. Angela és Jessica kedvesek voltak, de valahogy mindig egy lépéssel távolabb éreztem magam mindenkitől. Mintha egy láthatatlan fal állna köztem és az új életem között, amit itt Forksban próbáltam kialakítani. Mély levegőt vettem, ahogy a lámpafények egyre ritkultak körülöttem, és éreztem, hogy a hideg egyre jobban átjár.

Hirtelen egy gyors lépést hallottam a hátam mögött, majd valaki keményen megragadta a karomat. Az adrenalin azonnal végigszáguldott az ereimben, a szívem vadul vert, ahogy próbáltam kiszabadulni a szorításából. Egy férfi volt az, az arcán torz mosoly, a szemében valami kegyetlen csillogással. Az erőszakos támadása minden korábbi félelmemet és emlékemet a felszínre hozta, és képtelen voltam gondolkodni vagy mozogni.

– Hova sietsz, szépség? – kérdezte gúnyosan, miközben szorosabban tartott, és én tehetetlenül próbáltam elhúzódni tőle.

Az agyam kétségbeesetten keresett egy kiutat, de a kezem remegett, és a pánik egyre inkább átvette az irányítást a testem fölött. Mintha minden mozdulatom lassított felvételben történt volna, a levegő súlyosabbá vált, és éreztem, hogy a félelem végleg megbénít.

A következő pillanatban azonban egy árnyék villant mellettünk, és az ismeretlen férfi szorítása hirtelen megszűnt. Carlisle Cullen állt ott, szemeiben dühös, hideg csillogással, ami minden más érzést kizárt a világomból. Egyetlen gyors, elegáns mozdulattal rántotta el tőlem a támadót, és a földre kényszerítette.

– Távolodj el tőle! – szólt Carlisle hűvös, határozott hangon, ami egyszerre volt parancsoló és megnyugtató.

A támadó, döbbenten és láthatóan megrémülve Carlisle határozott jelenlététől, lassan hátrált, majd anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elrohant az éjszakába. Ahogy eltűnt a sötétben, Carlisle szeme visszatért hozzám, és az arckifejezése azonnal meglágyult. Az előbbi jeges tekintet helyett most már csak aggodalmat és törődést láttam benne.

– Jól vagy, Lyra? – kérdezte, és finoman a karomra tette a kezét, hogy megtámasszon.

Még mindig remegtem, a félelem lassan kezdett alábbhagyni, de még mindig éreztem az adrenalin hatását. Carlisle érintése viszont megnyugtatott, mintha valami biztonságos háló ölelne körül. Bólintottam, próbálva összeszedni magam és normális lélegzetet venni.

– Igen... köszönöm – suttogtam elcsukló hangon, ahogy a szavaim lassan kezdtek visszatérni.

Carlisle mélyen a szemembe nézett, mintha biztos akarna lenni abban, hogy valóban jól vagyok. Az arca lágy volt, nyugodt, de a tekintetében ott bujkált a kérlelhetetlen eltökéltség, amelyet korábban láttam. Ez az ember tényleg védelmező volt, valaki, aki nem hagyta, hogy bántsanak.

– Tudod, nem szabadna ilyen későn egyedül járkálnod – mondta végül, halk mosollyal az arcán, miközben óvatosan a kabátjára húzta a kezemet, hogy melegen tartson. – Forks általában biztonságos, de jobb, ha vigyázol magadra.

Éreztem, hogy a szavai nem csak figyelmeztetésként, hanem törődésként is hatnak rám. Őszinte volt, és talán kicsit aggódott is értem. Ez a gondolat furcsán jó érzéssel töltött el, mintha végre nem lennék teljesen egyedül ebben az idegen kisvárosban.

– Igaza van – feleltem halkan, még mindig bámulva a szemébe, amelyben ott csillogott a végtelen türelem és gondoskodás. – Köszönöm, hogy megmentett.

Carlisle bólintott, mintha csak egy apró szívességet tett volna, de én tudtam, hogy ez több volt ennél. Olyan volt, mint egy angyal, aki ott termett a legsötétebb pillanatomban, hogy megóvjon. Ahogy a köd lassan beburkolta a tájat, és a holdfény halvány sugarai megvilágították az arcát, úgy éreztem, hogy a világ egy kicsit biztonságosabb hely lett.

– Hadd kísérjelek haza – mondta végül, ahogy mellettem lépkedett, azzal az eleganciával és nyugalommal, ami csak rá volt jellemző. Nem volt erőszakos vagy tolakodó, egyszerűen csak ott volt, mellettem, védelmezően.

Ahogy lassan lépkedtünk vissza az otthonomba vezető úton, éreztem, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök hozzá, mintha egy láthatatlan kötelék alakulna ki közöttünk. Nem mondott sokat, de a jelenléte többet jelentett bárminél, amit eddig tapasztaltam.

A/N: Remélem tetszett ez a rész! És nagyon szépen hogy már 105-en rákattintottatok erre a történetre. Ez nekem nagyon sokat jelent!

1122 szó