Szokásos zenével nyitás. Ez most kellemetlen téma lesz.
Ezt a bejegyzést az alábbi kép ihlette. Csak random szembejött velem Facebookon, de egy olyan gondolatot hordoz magában, ami nagyon sokszor megfordult a fejemben.
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
"Arról álmodom, hogy többet nem neveznek kitartónak engem. Belefáradtam abba, hogy erős vagyok.
Támogatást akarok.
Puhaságot akarok.
Könnyedséget akarok.
Egy törzshöz akarok tartozni. Nem hátbaveregetést akarok kapni, amiért jól bírom az ütéseket."
És uramatyám, mennyire át tudom érezni!
Aki régóta követi ezt a blogot, és látja, hogy viselem magamat a közösségi médiában, annak már kiszúrta a szemét, mennyire nyílt sebezhetőséggel beszélek a traumáimról, a gyógyulásomról és a küzdelmeimről. Ennek nincs nemesebb oka annál, hogy semmi szégyellnivalót nem látok abban, ahonnan jövök, és szeretném, ha a csendben meglapuló sorstársaimnak lenne egy konkrétabb elképzelésük arról, mi vár rájuk, ha pszichóhoz mennek, meghúzzák a határaikat, meg ilyenek. Mert ezekről nem igazán lehet információkra lelni.
Ezek mindig súlyos témák, megrázó történetekkel. A legtöbb ember nincs felvértezve arra, mit lehet, illik vagy kell mondani, amikor valaki megnyílik a személyes megpróbáltatásairól. De a szándék az megvan, és nagyon szépen fejlődik a társadalom annak tekintetében, hogy hogyan nyújtson támogatást. Ezért is szeretném kiemelni, hogy ez a bejegyzés senkit nem akar kritizálni, inkább perspektívába szeretném helyezni, bizonyos vigasztalónak szánt mondatok mennyire rosszul csapódhatnak le a fogadó fél számára.
Szóval, először hozom a példát, amikor a kommunikációs baklövésnek nincs tétje. Csak random beszélek mindenféléről, és valahogy a magyarázásomba belefonódik, hogy 7 éve nem beszélek senki vér szerintivel, vagy antidepresszánst szedek, vagy heti gyakorisággal járok pszichológushoz, esetleg annyit elmondok röviden és tömören, hogy a no contact pillanatáig bántalmaztak a szüleim. Nem önsajnáltatásból, hanem mert relevánsnak érzem a mondandómhoz, és habár nem is akarnám, hogy sajnáljanak egy ilyen tény közléséért, azt már megszoktam, hogy az ember úgyis ki fogja fejezni a szimpátiáját. És meg is teszik, a leggyakrabban eképpen:
Nagyon sajnálom. De szeretném, hogy tudd, hogy nagyon erős vagy.
Én erre azt mondom magamban: drágám, tudom. Most épp egyben vagyok, és talán tényleg erősnek érzem magam. A gond csak az, hogy amikor ezeken keresztülmentem, két lehetőség állt előttem: erős leszek, vagy halott.
