napló, meg minden.

A ciklikus írói válságnak csak önismerettel lehet véget vetni

Ennek a bejegyzésnek az alapja egy Wattpadosokban hagyott kommentem. Ezt fogom most jobban kicicomázni, kifejteni, hátha valakinek hasznos lesz.

De, mindenek előtt, zene!

Vannak írók, akik újra és újra visszaesnek ugyanabba a gödörbe. Hiába próbálnak valamit másképp csinálni, valahogy idővel egy rakat negatív érzelem leblokkolja őket: képtelenek tartani a publikálási menetrendet, elégtelennek érzik magukat, nincs kedvük írni, elveszítik a hitüket a történetükben, vagy épp magukban. És én például ezt úgy ellensúlyoztam, hogy amikor újra nekivágtam, akkor nagyon magas energiabefektetéssel, szinte már hustle culture-ben próbáltam írni, jelen lenni, marketingelni, networkingelni, és az lebegett a szemem előtt, hogy ezúttal megcsinálom. Ezúttal végigírom, és lesznek olvasóim, és menni fog. Mert hát az első hetekben olyan szép lendületet vettem, lelkes voltam és bátor, semmi sem állíthatott meg.

Majd jöttek az első akadályok, az első olyan fejezet, ahol nem tudtam pontosan, mit akarok csinálni, és ez után hamar szét is esett az egész. És persze kerestem a tanácsot, a megerősítést, de többet ártott az egész, mint használt. Sosem tudtak megnyugtatni, lelket önteni belém. 

Egyedül én tudtam megnyugtatni saját magamat.

Amit megtanultam a több évig tartó, ciklikus válságomból, az az, hogy azért volt ciklikus, mert nem láttam rá a probléma gyökerére. És ami még fontosabb, hogy mások sem láttak rá. Nagyon sok tanácsot kaptam, némelyik a legjobb indulattal is megsebzett hosszútávon, mert kábé olyan élmény volt hallgatni, mint amikor az ADHD-snak mondják, hogy csak figyeljen oda jobban. Csak írjon listát. Csak ne halogassa a ruhák elhajtogatását. 

Tök jó tanács, valóban ennyi kéne. De az ADHD-s ezt nem tudja megcsinálni. Nem úgy, mint te, meg kell találnia a módját ahhoz, hogy elsajátítsa a feladatkidolgozás és -kivitelezés készségét, hogy megteremtse magának azokat a körülményeket, amikkel elérhető a konzisztens, fókuszált állapot.

A ciklikus írói válságom hasonlóképpen működött. Kiszabhatok magamnak egy csomó belső elvárást, nem azért alakul ki a válság, mert az elvárásokat nem tudom teljesíteni. Azért alakul ki a válság, mert szembetaláltam magamat egy belső elakadással ami mellett az írás negatív élménnyé torzult. 

Az én esetemben ez egy rakat traumatikus triggert jelentett: szerettem volna írni, de például felhozott egy nagyon rossz gyermekkori állapotot az, hogy valamire nem találtam meg nekem tetsző tempóban a megoldást. Vagy veszélyeztetve éreztem az írói karakteremet egy odaképzelt többségi vélemény miatt, és előre féltem, hogy elítélnek és kirekesztenek. Alkotás közben kompenzáltam, hogy ne találjam szembe magamat azokkal az idegrendszeri tiltásokkal, amiket egy-egy trauma váltott ki, és ne jöjjenek elő azok a negatív konklúziók, amik a traumatikus élmény közben beragadtak. Ez most bonyolultnak hangzik, lefordítom: egy trauma miatt bennem ragadt, hogy ha nem találom meg a megoldást kurva gyorsan, akkor gond van velem fejben. Buta vagyok. Fogyatékos. Lusta. Direkt csinálom. Természetesen nem akartam szellemileg hátrányos helyzetűnek érezni magamat, ezért kerültem egy rakat olyan fázisát az írásnak, ahol ez az elégtelenség-érzet megjelenhetett: nem építettem világot. Leolvadtam a logikai buktatóktól.

Nagyon féltem az érzéseimtől, és a szerelmi megaláztatástól, és gusztustalannak éreztem magamat, hogy én, a kis görbe hátú gnóm szerelmes. Tehát kerültem a romantikus szálat, és félgőzzel akartam megoldani valamit, ami a történetem szíve-lelke.