Bizalom... {1.}

11. fejezet - Pimasz mosoly

A kezdeti megilletődésemet, hamar méreg váltotta fel. Azaz érzés volt bennem, hogy be tolakodott a magánszférámba, az elmémbe, de hogy az udvaromba igen, az biztos...

- Te meg mit keresel itt? - szóltam rá folytott suttogással. Próbáltam rejteni, de úgy éreztem magam, mint egy csínyen rajtakapott kisgyerek, és én ezt egyáltalán nem értettem, hiszen nem csináltam semmi rosszat.

- Ezt tőled is kérdezhetném... - lépett hozzám közelebb. Arcán lágy mosoly függött és nyoma sem volt a múltkori dühödt énjének.

- Lehet, csak az a különbség, hogy én ebben a házban lakom, te viszont házszámot tévesztettél... - tettem karba kezeimet. Igazából hazafele jövet rosszul éreztem magam amiért olyan durván bántam vele, és tervemben volt, hogy bocsánatot kérek ezért tőle, de valahogy olyan ingert váltott most ki belőlem, amit magam sem értettem.

Dani felnevetett, majd vállat vont, jelezve, hogy ez őt nem nagyon zavarja...

- Láttam a szobámból, hogy kijöttél, és azért jöttem utánad, mert...

- Mert be szeretnél köpni az apámnak? - húztam fel szemöldököm. Próbáltam arra célozni számára, hogy egy idegesen kimondott mondatomat azonnal tovább adta neki...

A fiú elmosolyodott, ami nagyon ingerlően hatott, miért nevet mindig, amikor én dühös vagyok?

- Azért nem kérek, bocsánatot, mert elmondtam Ferinek, amit az én fejemhez vágtál. Úgy érzem, hogy ha rajtad múlott volna, sosem mondod ki neki őszintén az érzéseid... - megforgattam a szemeim, és már szólásra nyitottam a számat, ám ezúttal nem engedte, hogy közbevágjak mondanivalójába. - viszont azért szeretnék elnézést kérni, ahogyan beszéltem veled. - közelebb lépett hozzám, és sötét szemeivel őszintén nézett az enyémekbe.

Meglepetten néztem rá, és hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Megráztam a fejem, akármennyire is kifordultam mostanában magamból, azért tudtam mi az illendőség.

- Igazából, nekem kéne bocsánatot kérnem... - mondtam zavartan, még jó, hogy a félhomályban nem látja elpirult arcomat. - Sajnálom, hogy olyan bunkón viselkedtem, most is meg...múltkor is.

A szomszédsrác elégedetten mosolyodott el, mintha ezzel célt ért volna. Megráztam a fejem, jobb minél messzebb jutni ebből a képtelen helyzetből.

- Vegyük úgy, hogy nem történt semmi...induljunk tiszta lappal - tárta szét kezeit és villantotta ki hibátlan fogsorát.

Tétován billentem egyik lábamról a másikra. A szívem heves dobogásban jelezte mennyire jó ötletnek tartja, miközben az elmém arra emlékeztetett, hogy biztonságosabb vele rosszban lenni.

- Rendben. - nyögtem ki végül, majd ásítást színlelve kezdtem a ház fele hátrálni. - Azt hiszem én most már megyek lefeküdni... - motyogtam zavartan.

A fiú vigyora idegesítően őszintének tűnt. Miért szórakoztatja annyira a zavarom és a haragom is?

- Ahogy érzed... - rántott vállat.

- Szerintem neked is jobb lenne eltűnni az udvaronkról, nehogy véletlenül hívjam a rendőrséget... - kacsintottam rá, majd fordultam a ház felé. Sietős léptekkel nyitottam be a konyhába, és dőlten neki.

Teljesen megzavart ez a beszélgetés. Mi van ma az emberekkel? Először apa, mostmeg ő? A leginkább az idegesített, hogy láttam mindkét személyben az őszinteséget. Már pedig, ha a szavak, amiket kimondtak valóban igazak, akkor nagyon sok minden változhatna a kapcsolataimban. De valahogy én nem vágytam több változásra...

Halk léptekkel osontam fel a szobámba, próbáltam a lehető legnesztelenebbül belépni. Norci békésen aludt az ágyán, miközben a nyitott ablak miatt átszűrődött az éjszakai szerenádja a tücsköknek. Az ablakhoz léptem és óvatosan kinéztem rajta, majd a hirtelen meglepettségtől vissza is ugrottam. Ugyanott állt, a fának dőlve, de az én szobám ablakát bámulta, miközben pimaszul vigyorgott. Idegesen dobbantottam. Már megint képes volt zavarba hozni, és olyan cselekedetre késztetni, ami nem én vagyok...

Úgy döntöttem nem égetem magam tovább azzal, hogy mégegyszer meglesem őt. Valószínűleg még mindig ott ácsorog... Azért arra kíváncsi lennék, hogy milyen fejet vágta, ha tényleg ráhívnám a zsarukat...

Kicsit megzavarodva feküdtem le az ágyamba, fejemben a mai események okozta dilemmával. Biztosan egyszerűbb lett volna az életem, ha lejebb építem a lelkemet körülölelő betonfalat, ám számomra ez teljesen lehetetlennek tűnt.

Mély sóhaj hagyta el számat, és arcomat kezeimbe temettem. Próbáltam feldolgozni és értelmezni az eseményeket...

Nem értettem apa hirtelen vallomását, nem akartam a szavait elhinni. Évekig képeslapokból álló kapcsolatunk volt, ami csak egy oldalú volt, mert én még ennyit sem szerettem volna megosztani az életemből. Most pedig tényleg abban hisz, hogy én itt itthon érezhetem magam? Nem...a szavak csak szavak. Akár mit mondhat, azzal nem tud változtatni az érzéseimen.

Aztán a fiúra gondoltam. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy a szomszédsrác igazából csak jót mulat rajtam, de közben pedig olyan kedves gesztusokat kaptam tőle, ami számomra meglepő volt egy idegentől...de ott volt a megérzésem. Úgy éreztem, ha túl közel engedném magamhoz, azzal lehetőséget adnék neki, hogy megbántson engem. Annyi kockázatot meg egyetlen baráti kapcsolat sem ér...

Lassan a fáradtság utat tört magának, és a kellemes álomvilágomba tértem nyugóvóra. Ott ahol minden olyan volt mint a mesében...