Starcase - Csillagképek

Prológus

  Legolas vágtatva dübörgött a palota udvarára, lovát kantárostól, mindenestől hátrahagyva robogott keresztül kerten, őrökön, Nolan-en, ahogy játszott, és Missy-t kutatta. Tünde szeme nem látott át a Termek falain, így hát kutatta szobáról szobára.
  A hatalmas palota millió szobából állt, mindegyikben lakott valaki, vagy evett valaki, főztek, tároltak, mostak, vasaltak, mégis, Missy-t Thranduil lakosztályában találta, ahogy az utolsó simításokat végezte az esti tanács előkészületeivel.
  Missy dolga volt mindent rendberakni a király körül. Bár értett a háztartásvezetéshez, egy ekkora palotában csak kisebb feladatokra vállalkozott; besegített a konyhán, a mosónőknek, de elsődleges feladatának Nolan-t és Thranduil-t érezte. Tökéletesen összehajtogatva pihentek a legdrágább köntösök, ingek és nadrágok, külön tündék figyeltek a csizmák csillogására. Missy ment a királyi ékszerkészítőhöz minden évszakban az új koronáért, amik oly tökéletesen illettek a király homlokára, mintha oda öntötték volna. Minden évszakban a rá jellemző díszítést kapták az ékszerek, és Missy ügyelt rá, hogy Thranduil megjelenése ugyanolyan kifogástalan maradjon, mint hosszú évezredeken keresztül. Szerette hasznosnak érezni magát, és annak ellenére, hogy nem voltak sem eljegyezve, sem házasok, szobájuk, Nolan-nel, a királyi lakosztály közelében volt.
- Áh, Legolas, az esti tanácsban szeretném, ha jelen lennél... - Missy Thranduil homlokára tette az őszi ágas-pirosleveles ékszerkölteményt, és míg igazította, egy tincset a király hajából egy mozdulattal összecsavarintotta és áthúzta a korona alatt. Missy imádott Thranduil hajával babrálni, fonni, tekergetni, különböző módokon a koronák alá igazgatni. Ám most, ahogy dolga végeztével az ifjú hercegre pillantott, rossz érzés kerítette hatalmába...
- Missy... Én... - dadogta ő, aki mindig tudta, mit mondjon, - nagyon sajnálom!
  Egy szövetdarabot vett elő, amin fekete és vörös vér keveredett, aminek a színe már megperzselődött és egy erősebb szellő is darabjaira hullajthatta volna.
  Az asszony lassan odalépett és kivette a herceg kezéből a szövetet... Ujjaival, ahogy megsimította, érezte rajta a faág mintát, megismerte, hiszen ő hímezte...
- Arthur... - fel sem nézett, elmorzsolt egy kósza könnycseppet.
- Nemrégen történhetett, ahogy láttam, próbált küzdeni, de az orkok erősek. A ház romjai még füstöltek. - Legolas igyekezett a legkíméletesebben lenni, hiszen nem tudhatta, Missy hogyan fogadja majd a hírt.
- Köszönöm! - egy lepkeszárnyrebbenés sem lehetett volna halkabb és finomabb ennél a köszönetnél, amit csak a valák tudhatnak, vajon a hercegnek szólt, vagy Ilúvatar-nak...

2024.10.31.