Starcase - Csillagképek

Őrszemek

Az élet folytatódik; a Nagy folyó ugyanabba az irányba folyik, keleten kel a nap és nyugaton nyugszik, én mégis azt érzem, hogy felborult velem a Világ.
- Indulhatunk? - kérdezte Hirion, egy tünde katona, íjász, miközben kantárszáron vezetett hozzám két lovat. Legolas mellém rendelte Hirion-t, akármerre megyek, ő a nyomoban legyen. Nem bántam, jól esett a törődés.
- Igen. - felültem a fényesre pucolt kancára, aki minden rezdülésemre figyelt, olyan volt, mintha a tündék lovai külön nekik teremtettek volna; szebbek voltak, teherbíróbbak és érzékenyebbek, egyszerűen tökéletes társak.
  Fárasztó utunk az erdőszéli, kis házikóhoz vitt először; jópár hónapja már, hogy a Lasgalen-t megrohamozó orkok áldozatául esett, de a romokban én még megtaláltam az otthon rég elveszett darabjait. A nehéz fémedények, a kályha, és néhány apróság, de minden elszenesedett. A csata után Thranduil parancsára mindent teljesen felperzseltek, amerre orkok tetemei hevertek, nehogy valami járvány üsse fel a fejét, figyelembevéve, hogy a közelben lakó emberek sérülékenyebbek és kevesebb tapasztalatuk van az ilyesmiben.
  Nem volt mit magamhoz vennem, Hirion lova pedig idegesen topogott, így tovább indultunk a folyó felé. Legolas elmondta Hirion-nak, merre menjünk, és jobb is, ha az én eszem csak azon jár, hogy a mai napom a gyászé. Fekete köpenyem alól szinte ki sem látszottam, hangom nem hallattam, mégis látni véltem egy figyelő szempárt a ház melletti erdőben. Nem törődtem vele, biztos csak valami elkóborolt lélek...
  A folyó túloldalán, egy letarolt erdő megmaradt csonkjai közt találtunk rá egy nagyobb halomra. Ez volt az ő sírhalma, Arthur-é. Egy marék földet dobtam rá, de nem is tudom, miért. Hogy ne maradjon itt a lelke? Hátha könnyű lesz neki ez a ránehezedő föld? Szeretném azt hinni, hogy tisztességes voltam vele, és nem miattam halt meg, de bennem van a kétely, amit elsősorban magammal kell tisztáznom, hiszen vele sem éltében, pláne holtában nem beszélhetek meg.
- Hoztam egy virágot, fehér aszfodéloszt, hátha valaki, errejártában felfigyel rá, és ő is elmond egy imát az apáért, aki nem ismerhettte meg a fiát. - az Isteneimre gondoltam, akik talán a védelmükbe veszik a túlvilágon. Az ottani léte talán nem lesz olyan, mint az itteni.
  Hirion bölcsen, mégis óvva állt mögöttem, míg a földbe vájt helyre ültettem a virágot, leporoltam magam, és visszaindultam a kíséretemhez. Fekete csuklyám a fejemre húztam, hangom nem hallattam, és újra láttam azt a figyelő szempárt egy hatalmas fatuskó mögül. Mostmár Hirion is látta, így jobbnak éreztük visszaindulni.
  A közeli falu nem sejtett semmit. Egy csata a közelben, pár eltűnt család, de az emberek ugyanolyan érzéketlenül viszonyultak a mindennapokhoz, mintha mi sem történt volna. Engem sem vettek észre a régi, ismerős arcok, csak tompán bámultak maguk elé, hangulatukat lenyomta az ősz, a ködös, párás hideg, és a tehetetlenség, ami minden mozdulatukon látszott. Tündék közt élve rámragadt volna az az öröm, amit az élet okoz? A tény, hogy élek, és lehet jobban is élvezni, mint csak elmerülni a mindennapos melankóliába? Minden nap lehet egy kaland, egy újabb érzelmi zuhatag, és nem egy gyásztól fekete mókuskerék? Igen, gyász, háborúk, de a tündék nem hagyják, hogy ezek a sötét dolgok megmérgezzék a lelküket. Ha választhatok, inkább leszek idegen a zárkózott boldogok közt, mint egy kóbor szellem az enyéimmel!

*

Nem tudok betelni a látvánnyal, ahogy a beszűrődő holdfényben ragyogó bőröddel az ágyon ülsz, egy áttetsző anyag takar valamennyire, mégis, többezer évesen kívánatosabb vagy, mint bármelyik ember. Az illat, ami az orromba kúszik kicsit fás, de natúr, nem uralkodó, vagy erőszakos, nem füstös, és nem fűszeres. Tiszta illat, higgadt, bölcs, türelmes. Időtlen, ahogy Te magad. Bőröd finom, puha, mint a legdrágább velúr, sima, egyenletesen forró minden domborulatban, ahogy a szád szélétől könnyed csókokkal borítalak, halk sóhajaid kitöltik az elmém. Alig érsz hozzám, csak végigsimítasz a felkaromon, ahogy feszes hasad után a combodra kanyarodok. Finoman beleharapok egy érzékenyebb részbe, a combod belső oldalán, ahol látom a páncélod hagyta nyomot.
Felegyenesedem és átvetem az öleden a lábam, te pedig ölelő karjaidba veszel, gyengéden, ahogy hosszú, holdsugár hajad meglebben. Nyelsz egy nagyot, ajkaid kinyílnak, és férfias nyögés kel szárnyra onnan nagyon mélyről, ahogy helyezkedem.
Keresem a szád, keresem a kezed, a vállad, a nyakad, és végül beletúrok a hajadba... Mennyire imádom, hogy levendula illata van! Az alkarommal megtámaszkodom a vállgödreidben, kezeimmel a tarkódnál... Nem érdekel, ki hallhatja, vagy ki nem! Mély hangod olyan érzéseket vált ki belőlem, amikkel még csak most ismerkedem; a vágy olyan szintje, amiről sosem hittem, hogy létezne, csupán mese.
Ülök az öledben, és gyönyörködöm Benned, ahogy jégszínű szemeid kitisztulnak az élvezettől, ahogy a halántékodon legördül pár izzadtságcsepp, de letörlöm őket. Az arcod, mintha sosem kellene borotválnod, de úgy érzem, ennek a titkát sosem fogom megtudni. Megsimítom az arcod, és újra kapsz pár csókot a szádra... és az arcodra... a nyakadra, de eltolsz magadtól.
- Későbbre nem akarsz hagyni semmit? - kérdezted pajkosan, mosolyogva, és felálltál, mintha végeztél volna valami fontos teendővel.
- Későbbre? - vontam fel a szemöldököm, és figyeltem, ahogy egy vékony köntösbe bújsz, és egy, a Termekre néző, hatalmas, ablakszerű nyíláshoz lépkedsz. Ahogy leteszem a lábam a talajra, meglepően nem hideg, sőt, kellemes, simogató, mintha mohatakarón lépdelnék. Meztelenül állok melléd, te pedig rám sem nézve magyarázni kezded:
- Ma tartják a Fényünnepet. Az erdőben hatalmas tüzeket gyújtanak, énekelnek és táncolnak. Látni akarják a fényt, a csillagokat, Earendil-t, aki utat mutat.
- Legolas is ott lesz? - kérdezem, fülig pirulva, eszembe juttatva mezítelenségem.
- Bizonyára! - mosolyogva nézel rám, és mintha átsuhant volna az arcodon valami állatias forróság...