Bükki Menedék Bokrétája

XVII. Didergés a fagyöngy alatt

Közeleg a tél kedvesem,
Fagy s mélabú.
Te, kit nem ért meg egy elme sem,
Te vagy oka miért mar a bú.

Kezed falfehéren világít,
S jaj de támad a sötét világ itt!
Kézzel-lábbal próbálja megtörni a pajzsot,
Mint Amerikában a vérengző apacsok.

De az én kezem, mint vörös tűz!
Lobog szüntelen, vágtázik,
Akár kit a rettenet űz!
S kabátom mely immáron rajtad van átázik...

És a fehér környezetbe olvadó fagyöngy,
Elhal így a holdvilágban.
Fronton megannyi göröngy,
De közel sem annyi, mint eme sokat beszélő virágban.

S ha már ráncos leszel vén, netán félkerek,
Én akkor is úgy de úgy szeretlek,
Szeretlek, mert féltelek;
És ha utállak csak tettetek.

Egy dolgot szeretnék, tégedet imádni.
Imádni a képedet
S nyakamban hordozni azt, akár egy kultuszjelet!
S mikor kimondom ezt, festői arcod elképedett.

És ha már elgémberedtek is tagjaim
Én még mindig úgy ölellek.
És ha már a szél szétfújta hamvaim
Én koslató kutyaként követlek.

Didergünk a fagyöngy alatt összebúva.
De vajon reszketünk-e majd a földben,
Bánattal összegöngyölve, benn a búban.