Lelki sebesült

"Mi egyformák vagyunk..."

2 hétig tartanak bent a kórházban. Addig napi kétszer, reggel és este infúziót kapok a karomba, a napi háromszoros étkezést sajnos nem mindig tartottam be, mert akár hány alkalommal étkeznem kellett, mindig elaludtam. Látogatóm szinte nem is volt. Maximum a beosztott nővér jön kicserélni az infúziós zacskót. Amit Szilvesztert illeti... Ő valamikor bejön hozzám ellenőrizni az állapotomat.

A mai nap is így volt.

Az ágyamon feküdtem, éppen elnyomott az álmosság, amikor csak egy halk kopogást hallottam, s kinyílik az ajtó. Amikor belépett egy mappával a kezében, majd helyet foglal mellém egy gyenge pillantással tudtam felfigyelni rá.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Szilveszter, majd óvatosan elültem. A gépek zöme szerencsére már nem voltak rám csatlakoztatva.

- Nagyon fáradt vagyok... - motyogtam el a fejemet fogva, és felnéztem rá.

- Nagyon szépen javul az állapotot. - mondta, s átlapozta a mappáján lévő papírokat - De... a lábadat még muszáj sínben tartanunk. Legfeljebb 4 hétig rajtad kell maradjon.

- 4 hét? - csodálkoztam - Az rengeteg idő, nincs se mankóm, se tolószékem.

- Tolószéket biztosít a kórház. - mondta nyugodtan, majd letette az ágyamra a mappát - Van valakije, aki segíteni tud neked? Férj, barát, gyerek?

- Senkim sincs. - válaszoltam egyszerűen - Egyedül vagyok.

Szilveszter csodálkozott egy kicsit. Gondolom meglepte, hogy egyszerűen úgy feleltem, hogy nincs senkim. Óvatosan megfogja a kezem, eleinte kissé elhúzom, de aztán hagyom, hogy hozzáérjen.

Újra remegni kezdett a lelkem. Talán a félelem miatt, talán attól is, hogy egy kicsit közelebb vagyok valakihez, akit még mindig nem ismerek igazán. De megnyugtató is egyben, megnyugtató, mert úgy érzem nem vagyok egyedül, nem vagyok magányos helyzetben...

- Hogy hogy nincs senkije egy olyan nőnek, mint maga...? - kérdezte halkan, mire remegő hangon válaszoltam.

- A szüleim, rokonaim, a családom mind Ausztriában élnek, Bécsben. Nincs itt közelebbi rokonom. - fordítottam el a fejem az ablak felé, s a kinti városra néztem - Amióta elköltöztem nem tudtam fenntartani a kapcsolatot velük.

- Talán rossz lenne a családi kapcsolatotok?

- Nem, dehogy is... csak... - végül nehezen sóhajtottam.

Nem tudta, hogyan folytassam tovább, de viszont nincsen semmilyen tragikus körülményem, vagy toxikus gyerekkorom, amit el kell titkolnom. Egyszerűen... Nem szerettem volna. Egy teljesen átlagos családban nőtem fel, a szüleim sikeres ügyvédek és vállalkozók. Talán csak attól tartok, ha elmondom milyen egyszerű az életem, unalmasnak tartana.

- Csak nagyon ritkán beszélünk. Mindenki dolgozik, én is dolgozok, ők is dolgoznak, szóval... semmi tragikus hátterem nincs szerencsére, amit el kell mondanom, csak... egyedül élek. Ennyi az egész.

Szilveszter megnyugodva elengedi a kezem, felsóhajt és egy lágy mosoly képződik az arcán.

- Ritkán találkozok olyan személyekkel, akiknek egy átlagos gyerekkoruk volt. Nagyon sok az olyan ember, akik elmesélik hogyan haltak meg a szüleik, hogyan bántalmazták őket, és vagy hogy károsították magukat. Maga egy csiszolatlan gyémánt, Miranda.

Ezt oly meglepően hallgattam, hogy nem is akartam elhinni. Csiszolatlan gyémánt?

A férfi szemébe nézte, s az őszinte igazat mondta. Egy kissé megnyugodtam, sőt, kissé jól esett, hogy az unalmas életem egy ritka dolognak számít. De mintha a bánatot is megfigyeltem volna az arcát.

Sokszor mondták rám az emberek, hogy "Megérzed minden emberben az igazi fájdalmat, s téged nem mindig hagy nyugton a dolog." Most sem hagyott nyugodni. Kissé bátrabban, közelebb hajoltam a férfihoz, a szemében csillogott a fájdalom és a bánat. Nem hinném, hogy mások sötét múltja aggasztja, olyan, mint ha neki is volna fájdalmai, bár nem tudom micsoda.

- Magának is voltak fájdalmai? - kérdeztem hallkan, mire ő felpillantott rám, s kerülte velem a szemkontaktust.

- Van, igen, nekem is vannak ilyen esetek, de ez magán ügy. Nem szívesen osztom meg a betegeimmel.

- Akkor legalább ne tekintsen engem betegnek. - ragaszkodtam ahhoz, hogy beszélgessen velem, mert éreztem, hogy valami nyomasztja őt.

Ez nálam egy olyan szokás, hogy amikor még ha nem is ismerek embereket igazán, de látom rajtuk a bánatukat, mindig megszoktam hallgatni őket. A vége mindig az szokott lenni, hogy bunkónak tartanak, amiért nem tudok tanácsot adni, vagy egy megfelelő vígaszt, és ilyenkor én érzem magam gonosznak. És most is úgy éreztem, hogy muszáj beszélnem vele.

Szilveszter végül a szemembe pillant és végre megnyílt.

- A feleségem pár évvel ezelőtt elhagyott egy másik férfiért, ami következtében egyedül maradtam a lányommal. A lányom, Kinga... 4 éves korára rákos lett. - a hangja egyre jobban remegni kezdett és szeme könnybe lábadt - Kinga egy kedves... őszinte és csodákkal teli kislány volt... Amikor megtudtam, hogy a saját lányom rákos, azonnal kezelésekre vittem és saját kezűleg láttam el őt. A kórház lett a második otthonunk... És amikor... az ötödik szülinapját ünnepeltük... megígértem, hogy megmentem és örökre együtt lehetünk. Estére egy plüssnyulat kapott ajándékba, mielőtt elkísértem a műtőterembe... - a hangja ilyenkor már elcsuklott, s próbálta vissza tartani a könnyeit.

Éreztem a kimondatlan érzelmek súlyát, s amikor nem bírta tovább mondani a legrosszabbra gondoltam. A kezét megszorítottam, az én szememben is összegyűltek a könnyek, éreztem az ujjpercei remegését, és a remegést a hatalmas sóhajában.

- Sajnálom... - mondtam halkan vígaszul - Nem akartam ilyen mély témát megérinteni.

- Minden rendben... - suttogta – Ennek két éve már... és feldolgoztam a gyászt... valamennyire... - erőltetett egy kedves kis mosolyt, az ujjaim simogatták az övét a kesztyűn át.

- Azt akartam mondani... hogy nagyon sajnálom... Mi egyformák vagyunk... más veszteséggel, más életkörülményekkel, de mind a ketten magányosak vagyunk. Én... segíteni szeretnék magának valahogy.

- Nem kell. - legyintett - Örülök, hogy én segíthetek másoknak. Mások élete mentése legalább pótolja azt a veszteséget, azt az űrt, amikor elvesztettem a saját kezem alatt a lányomat.

- Biztos vagy ebben? Segíthetek, ha szeretnék.

- Biztos... - majd lassan felállt - Igazán kedves tőled, de már a gyógyulás útján tartok. Most pedig pihenjen kérem. Este 8-kor kicserélem az infúziót.

Ezzel óvatosan kisétált az ajtón, újra egyedül maradva a szobában.

Ekkor döbbentem rá, hogy nem is én vagyok az igazi lelki sebesült, hanem Szilveszter, ki elvesztette lányát és feleségét. Magamban pedig megfogalmazódott egy dolog, egy amolyan kötelesség. Most, hogy ismerem Szilvesztert, úgy érzem segítenem kell neki, nem tudom, hogy és miben, de elhatároztam magamban, hogy ezt érte megteszem.

És igazából ezzel az elhatározással nyíltam ki felé, az emberek felé, hogy bátrabb legyek, és hogy merjek megszólalni. Bárhogy is alakulnak a dolgok...