Haunted

3. Fejezet

Reggel úgy csináltam, mintha most ébredeznék, amikor apa rázogatni kezdte a vállam. Az igazság az, hogy szemhunyásnyit sem aludtam a doboz miatt. Viszont ez már addigra annyira zavart, hogy nem is akartam tudomást szerezni róla. Nem akartam arra gondolni, hogy miért nem volt benne semmi, de még így sem hagyott aludni.
-Kelj fel, kincsem!Még sok dolgunk van ma.-mondta, majd otthagyott és elment reggelit csinálni.
Bámultam a plafont és arra gondoltam, hogy semmi kedvem nincs holnap elkezdeni a sulit. Főleg nem az új lány személyében nem.

Lassan kiindultam a konyhában, ahol már várt a reggeli ismerős illata, ami ma furcsa módon nem hozott lázba. A gondolataim felváltva cikáztak a doboz és a suli körül, ami az étvágyamat is elvette. Apa kicsit furcsán nézett rám,de nem szólt semmit. Ekkor jutott eszembe az az ötlet, hogy rákérdezek a dobozra még akkor is, ha tudom, hogy ezt kereste és valószínűleg ki fog akadni amiatt, hogy nem szóltam róla,de majd ködösítek egy kicsit. Nem is gondolkoztam mielőtt kicsúsztak volna a szavak a számon.

-Apa, mi volt az a doboz az utolsó vendégszobában?-kérdésem váratlanul érte,ezért láttam, hogy háta megfeszül, miközben elmosogatta a serpenyőt. Biztos a válaszon gondolkozott, mert elég sokáig meg sem szólalt csak meredten állt a mosogató mellett. Aztán végre megfordult.

-Nem tudom ,milyen dobozról beszélsz.-azt hittem ennél jobb hazugsággal fog előállni annyi gondolkodás után, de ez legalább csak még jobban megerősítette a hitet bennem, hogy az a doboz bizony nagyon fontos az apámnak.

-Fent találtam egy régi dobozt. Megnéztem, mi van benne,de csak egy gyűrött papír volt, amin az írás régi és elmosódott volt.Szinte nem tudtam semmit kiolvasni belőle.-mondtam tovább,amit elkezdtem, mert abban reménykedtem ,hátha valamit ki tudok szedni belőle. Megingathatatlan maradt.

-Nem emlékszem semmilyen dobozra.-vonta meg a vállát és megint hátat fordított nekem.

Úgy döntöttem nem firtatom tovább, biztos elmondja, ha akarja majd. Remélem. Gondoltam és az ablakon kibámulva ettem tovább a reggelit.Nem tudom,mi vonzott annyira az utcában, de nem tudtam levenni a szemem a szemben lévő ház ajtaján lévő kopogtatóról. Lassan megbolondulok. Mégis mi lehet azon a kopogtatón? Megpróbáltam elszakítani onnan a tekintetem, de nem ment. Még szerencse,hogy az ideiglenes kukánkat-egy zsákot-az ablak alá tettünk, így mikor apa kidobta a szemetet eltakarta az ablakot.Gyorsan elfordultam és inkább befutottam a fürdőbe.Ziháltam és fogalmam sem volt mi van velem, de határozottan majdnem olyan érzés volt, mintha pánikrohamom lett volna. Megmosakodtam és kényszerítenem kellett magam, hogy megpróbáljak lenyugodni. A tükrből visszatekintő képmásomat figyeltem, miközben a mellkasom már nem mozgott olyan hevesen, mint eddig.

-Gabby, kislányom!Jól vagy?-apa szinte dübörgött az ajtón-Válaszolj, Gabriella!

Kinyitottam az ajtót éppen, amikor mégegyszer kopogni akart volna. A keze a levegőben állt meg lefagyva és mikor észrevette, hogy nincsen semmi bajom leengedte és hosszas sóhaj kíséretében karjaiba vont.

-Már azt hittem valami baj van. Miért nem válaszoltál elsőre?-vállamnál fogva tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem mondhattam neki,hogy megbolondulok és a szomszéd kopogtatójához tapadt a tekintetem. Aztán inkább csak az igazságot mondtam el. A féligazságot.

-Csak ideges vagyok a holnap miatt. Új iskola meg minden.-rántottam meg a vállam, apa arcára pedig mennyei megkönnyebbülés költözött. Ismét magához húzott és érezni lehetett, ahogy a nyugodtság végigjárja a testét, ami rám is nagy hatással volt.

-Tudod, hogy nem lesz semmi gond. Biztos vagyok benne, hogy hamar barátokra találsz majd. Olyan lesz, mintha kezdettől fogva itt éltünk volna.

Viszont én ezt nem akartam. Nem akartam, nem emlékezni anyára. És már tlejesen belefáradtam abba, hogy mindenki csak mondta a megszokott hülyeséget arról, hogy minden jobb lesz. Mert az emberek ilyenek. A megszokott, üres közhelyek mögé burkolózva azt akarják sugallni, hogy mindig minden rendben van. De semmi sincs rendben és ezt csak akkor érzik, ha velük is megtörténik és a legrosszabb érzés, ha saját magad hazudtolod meg és rájössz, hogy annál nincsen rosszabb érzés, mikor saját magadról sem tudod, hogy ki is vagy valójában.

Újból itt vagyok egy újabb résszel és nagyon sajnálom, hogy nem előbb hoztam. Higyjétek el, hogy nem könnyű kollégistának lenni, hisz az egész hetem be van táblázva és szinte semmire nincs időm. De gondolom nem én vagyom az egyetlen.

Gondolom feltűnt nektek, hogy ez a rész rövidebb és a végén a gondolatok eléggé mélyen szántóak. A héten olvastam egy könyvet, aminek a címe Kevés, egy török írótól, ami eléggé felnyitotta a szemem és ajánlom mindenkinek ,aki egy komoly olvasmányra vágyik.

Én meg majd jövök a következő résszel,addig is ne feledjetek el kommentelni és ha szeretnétek könyvekről vagy szépségápolásról dumcsizni dobjatok egy üzit.
Addig is Sziasztok! ✌