Sokan voltak a téren. Alig lehetett mozogni a tömegben. Mintha ma minden és mindenki csak az ő késleltetésére törekedne. Az imént is végig kellett várnia, amíg egy csapat idős turista végighaladt előtte. Képtelenség lett volna áttörni a bámészkodó nénik és bácsik csoportján. Azelőtt pedig az üzletben volt kénytelen egy köpcös emberke után várni, aki fizetés helyett mindenféle kérdéssel bombázta az elárusítót, majd aprópénzzel fizetett. Ráadásul a kasszagép is elromlott.
Így mérgelődött Timi, amint átvergődött a tér másik oldalára és gyorsított léptein. A toronyóra mindig pontosan mutatta az időt és most már a fél ötöt ütötte. Sietnie kellett. Szerencséjére a járdán kisebb volt az embersűrűség. Jobbra-balra kerülgetve az embereket, hamarosan letért egy mellékutcára, ahol alig lehetett látni egy-két személyt. Így már jobb volt. Nem szerette, amikor sok ismeretlen vette körül, nem tudott kellőképpen gondolkodni.
Ha tartja ezt a tempót még idejében odaér. Nem akart késni. Lefele pillantott és észrevette, hogy fekete nadrágja zsebéből egy kulcs feje látszik ki. Az alagútrendszer kulcsa. Visszanyomta a zsebébe.
Timi nem szerette az alagutat. Meg nem tudta volna mondani, hogy miért, de próbált távol maradni tőle. Természetesen egyszer-kétszer bejárta és nagyon ritka esetekben használta is, azonban mindig sietett kiérni belőle. Most is azért kell mellékutcákon járjon, hogy nehogy egy rövidítés használatára szoruljon.
Amúgy sem értette a fura jeleket a földalatti folyosókban. Ott vannak például azok a szimbólumok, amik a különböző bejáratokat jelölik. Sehogy sem találnak egymással. Az egyik egy elég sötét hangulatú, koponyát meg fekete vért ábrázol. A másik meg egy vigyorgó hagyma. Nem tudta egyeztetni őket sem egymással, sem a város azon részével ahova vezettek.
Még egyszer elismételte a levélben kapott címet. Torony utca, 19. szám. Ez is ugyanolyan borítékban érkezett, mint a kulcs és az alagútrendszer ismertetője. Nem volt rajta se az, hogy ki küldi, se az, hogy kinek. Csak egy számára ismeretlen jel volt ráfestve kékesszürke tintával. Ezt még az alagútrendszerben sem látta.
Többször el is tűnődött azon, hogy hogy találhatta meg a boríték őt. Már a tény is, hogy manapság borítékot kapott szokatlan volt. A különböző számlák és értesítések jöttek még levél formájában, egyéb semmi.
Ezeket a leveleket természetesen elpusztította, ahogy arra a titokzatos író is kérte. Viszont mindegyikből megőrzött egy-egy sarkat, a többit széttépte és elégette.
Amint felnézett, észrevette, hogy meg is érkezett a Torony utca sarkára. Órájára pillantva megállapította, hogy még van öt perce. Gyorsan megkereste a házat. A falra nagy fémbetűkkel volt írva a házszám, a kilences valamivel nagyobb volt az egyesnél.
Mivel már nem volt sok idő hátra ötig, hát bement a házba. Benn senkit sem látott. Az előszobából több ajtó vezetett a lakás különböző tájaira. Balról a harmadik viszont magasabb és masszívabb volt a többinél. Látszott a faanyagon, hogy régi volt, de korának ellenére jól karban volt tartva. Timi hát lenyomta a kilincset.
Zárva volt. Ekkor vette észre, hogy nem szokásos kulcslyuk található rajta, hanem az alagutakat rejtő ajtók zárjával azonos formájú. Gondolt egyet és becsúsztatta kulcsát a nyílásba.
Az egész ajtó egy kattanást hallatott, mintha maga a fa kattanna. Elfordította a kulcsot a zárban. Nyílt az ajtó, ő pedig belépett rajta. Az ajtó nyomban becsapódott mögötte.
