A terembe egy nő lépett be. Ugyanolyan kékesszürke volt az öltönye, mint a borítékokra festett jel. Kezében egy sötétbarna fadobozt tartott, amit a terem közepén lévő asztalra helyezett.
Ezután végignézett az őt figyelő fiatalokon. Mindegyiküket sorra vette tekintetével. Timi úgy érezte, mintha a lényébe tudott volna látni azokkal a zöld szemekkel és most éppen a lelkét vizsgálná. Azonban mire kétségbe esett volna, a nő továbbhaladt. Miután mindenkit ugyanolyan tüzetesen felmért, hirtelen megszólalt:
— Sziasztok! Örvendek, hogy mind eljöttetek.
— Mi még jobban örvendenénk, ha tudnánk miért is jöttünk ide vagy egyáltalán miért kaptuk ezeket a kulcsokat – robbant ki Karcsiból a bizonytalanság szülte kérdésáradat. De mielőtt belemelegedett volna a kérdések felsorolásába, a nő egy gyors válasszal elhallgattatta:
— Minden kiderül majd a maga idején.
Karcsi megütközött. Habár gondolhatta volna, hogy egy olyan választ kap, ami semmire sem ad választ, mégsem várt erre. Nagy nehezen összeszedte a megmaradt türelmét és lassacskán fogyasztgatta, hogy többet tartson.
— Most csak annyit mondhatok, hogy szükség van rátok. Úgy gondoljuk, hogy ti mind olyan tehetséges és megbízható fiatalok vagytok, akik szembe tudnátok szállni egy mindenkit fenyegető veszéllyel. Viszont ez nagyon sok erőfeszítéssel és munkával fog járni. Nem egy könnyű és áldozatmentes feladatra választottunk ki titeket. Ha valaki úgy érzi, hogy nem hajlandó kilépni a mindennapok biztonságából, az helyezze kulcsát az asztalra és elmehet bármiféle következmény nélkül.
Mind a négyen csak bámultak a nőre. Gondolataik olyan gyorsan cikáztak, hogy mielőtt az egyik kinőtte volna magát, már másik villant helyébe. Fogalmuk sem volt, hogy mit kérhetnek tőlük vagy milyen veszéllyel kell szembeszállniuk. Egymásra is hiába néztek, ugyanaz a tanácstalanság ült mindegyikük arcán.
Az elhatározás lassan formálódott. Lassacskán kerekedett, majd egyből kitelt és felszínre tört. Józsiban leghamarabb.
— Én benne vagyok. Igazából nem tudom, hogy miben, csak azt, hogy benne. Megtetszett a kulcsom s nem akarok megválni tőle.
— Nekem is. Mármint én is igennel a válaszolok – folytatta Emese.
— Én is.
— Én úgyszintén.
— Helyes. Akkor ideje, hogy a kulcsok mellé még egy fontos tárgyat kapjatok.
Ezzel a nő lehúzta ujjáról a gyűrűjét és a láda tetején lévő mélyedésbe helyezte, majd fordított rajta egyet. A láda felnyílt és halvány, kék fény világított ki belőle. A nő kivett a ládából négy láncot, melyek végén a borítékok hátáról ismert jel lógott, kristályból kifaragva.
Józsi közelebb lépett az asztalhoz, majd a többiek követték és sorban felvettek egy-egy láncot. Amint a kristályok elhelyeződtek mellkasukon, fényük elhalványodott, végül eltűnt. Így már közönséges ékszernek festettek. Mielőtt valamelyikük kérdőre nyithatta volna a száját, a nő már válaszolt is.
— A láncok fénye kialszik amint azok gazdát találnak. Csak akkor világítanak újra, ha éppen használják őket. Majd megtanítunk erre is, többek közt. Nekem most mennem kell, viszont mindjárt küldök utánatok.
A nő megfordult és kiment a teremből. A fal összehúzódott, elrejtve az ajtót.
Karcsi szólalt meg elsőnek.
— Ennyit a magyarázatokról. Őszintén, kevesebbet értek ebből az egészből, mint fél órával ezelőtt.
— Hidd el, nem csak te – szólt Józsi is.
— Csak hogy egy dolgot tisztázzunk – kezdte Timi – Ez most egy álom vagy tényleg azon gondolkodunk, hogy milyen világmentő feladat vár ránk?
— Most azt akarod, hogy csípjelek meg? – kérdezte Emese.
— Nem. Elég, ha válaszolsz. A csipkedésnek amúgy sincs semmi értelme.
— Szerintem ébren vagy és nem álmodsz minket ide – vetette közbe Józsi.
— Jó. Csak biztos akartam lenni.
— Most, hogy már biztos vagy – folytatta Emese – azt kellene eldöntsük, hogy mit...
És a szavába vágott egy ajtó robbanásszerű kinyílása. Egy magas, szakállas férfi sietett be a terembe.
— Sziasztok! Én Hartosdy László vagyok – hadarta. – Gondolom a kollégám nem mutatkozott be, úgyhogy elmondom, hogy Annának hívják. Titokban akarja tartani a nevét, vagy valami ilyesmi, úgyhogy nem tőlem tudjátok – kacsintott. – Remélem nem ijedtetek meg tőle. Szokása, hogy mindenkit próbál megijeszteni az első alkalommal. Szerintem pedig vicces az egész megjelenése. Na de nem azért jöttem, hogy róla meséljek nektek. Örömmel hallottam, hogy mind a négyen csatlakozni akartok hozzánk. Én fogom felügyelni a felkészítéseteket. Az igazság az, hogy ma semmit nem tudunk csinálni, mert elfelejtettem berendezni az edzőtereket és a szobáitokat, és körbe sem vezethetlek, mert itt nagyon adnak a titoktartásra. Majd valamikor úgyis bemutatom a helyet, csak kell majd vigyázzunk, hogy Anna ne lásson meg, mert leharapja a fejemet.
— Bocsánat, de milyen szobákról tetszett beszélni? – kérdezte Timi.
— Első sorban tegezzetek, mert ha nem, azt hiszem, hogy vénember lettem és akkor egyből szürkének érzem a hajam és furcsa késztetést érzek, hogy mind kitépjem. Másodsorban hálószobák.
— Ez azt jelenti, hogy ide kell költözzünk? – rémült meg Emese és Timi egyszerre.
— Nem, nem – felelte nevetve László. – De nem készíthetünk fel titeket napi két órában, úgyhogy szűkség lesz rá, hogy közben több napot is itt töltsetek. Addig is kikísérlek benneteket.
Azzal kinyitotta az ajtót, mely időközben becsukódott a hátánál és kitessékelte a négy összezavart fiatalt az előtérbe, majd a kijárati ajtó mellé állt.
— Gyertek vissza, mondjuk, három nap múlva, addig előkészítek mindent.
Amikor kint voltak az utcán, Józsi szólalt meg elsőnek:
— Én mintha nem ezen az előszobán keresztül mentem be. Egy négyszögű szoba volt, négy ajtóval.
— Amikor én beléptem, csak egy ajtó volt előttem és kör alakú szoba – szólt Karcsi.
— Én nyolcszögű szobára emlékszem... – merengett Emese.
Józsi újra benyitott az ajtón, a többiek szorosan mögötte. A szoba most kerek volt és egy folyosó nyílt jobb oldalt és két ajtó balról. Végül Józsi jobbnak látta becsukni az ajtót.
— Szerintem menjünk haza és aludjunk erre egyet, mert az én fejem kezd egy kicsit szűk lenni és attól félek, hogy ha még sokat próbálok gondolkodni, szétrobban.
— Egyetértek – helyeselt Karcsi is. – Akkor majd találkozunk három nap múlva. Szerintem jöjjünk tízre, úgyis szombat lesz. Jó nektek is?
— Nekem jó lesz, ha nem felejtek el felkelni – mondta Emese.
A többiek is bólintottak. Azzal el is búcsúztak és ki-ki elindult hazafelé.
