Karcsi a Torony utcai kávézóban üldögélt az ablak mellett egy kétszemélyes asztalnál, ahonnan jól rálátott a 19-es számú házra. Egy régi stílusban épült, szép ház volt. Klasszikusnak nevezhető. Elég jól karbantartva. A fal barna, a különböző díszítőelemek az ablakok és ajtók körül halványsárgák. Az ablakok magasak voltak, de nem lehetett rajtuk belátni. Függönynek semmi nyoma, sötétítőnek sem. Egy olyan sötétség lapult mögöttük, mintha este lett volna a túloldalon.
Ez volt az első alkalom, hogy a boríték utasításokkal jött. Eddig csak a kulcsot hozta és az alagútrendszer leírását, amit már aznap elégetett. A borítékra festett jelnél a lángok zölden fellobbantak, majd folytatták a papír emésztését változatlanul.
A borítékok tartalma mindig fura körülményekhez vezetett. Hogy lehet például az, hogy senki sem tud a város teljes területén húzódó alagutakról? Ezért is döntött Karcsi úgy, hogy húsz perccel a levélben közölt időpont előtt megérkezik és figyeli a házat, ahova hívták. A kávézó tökéletes megfigyelőpontnak bizonyult.
Kávéját szürcsölgetve tekintett ki az ablakon. Háromnegyed öt. Eddig semmit sem észlelt, leszámítva az ablakok mögötti sötétséget. Na meg magának a háznak is volt egy különös aurája, egy megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami még több érdekességet ígért. Erről a járókelők tudomást sem vettek. Lényegében senki sem figyelt fel a házra. Olyan volt, mintha az emberek nem látnák azt, ami előttük van. Elmennek mellette naponta tízszer, de egyszer sincsenek ott igazából. Habár ez így szokott lenni általában...
Öt előtt öt perccel egy lány közeledett az épülethez. Fekete nadrágot viselt és egy világoskék inget, ami eléggé talált barna hajával. Karcsi az arcát figyelte. Valószínűleg ő is először jár erre, mert a házszámokat nézte, majd a házat vette szemügyre. Sokat azonban nem várt, benyitott a bejárati ajtón. Valószínűleg nagyon siethetett, mert az ajtó rögtön csukva volt.
Karcsi följebb tolta szemüvegét. Tehát jól gondolta, hogy nem lesz az egyedüli személy, akit idehívnak. Akárki is küldözgeti azokat a leveleket. Még mikor először végigjárta volt az alagutakat észrevette, hogy mások is jártak ott. A nyomok még frissek voltak, de tulajdonosukkal nem találkozott. Lehet, hogy hamarosan mindenre fény derül. Legalább is remélte.
Pár pillanattal azután, hogy az a lány eltűnt a házban, egy fiú sietett végig a járda közepén. Ő is a bejárati ajtó fele tartott. Karcsi annyit látott belőle, hogy magas, fekete hajú és kék farmere van, mert már benn is volt.
Három perc múlva öt. Karcsi felállt és a pulthoz ment. Pontos pénzzel fizetett. Szeretett pontosan fizetni, mert így sokkal gyorsabb volt. Feltette kalapját és kiment az utcára. Két és fél perc ötig. Átment az út túloldalára és megállt a ház előtt. Két perc ötig. Lenyomta a kilincset, ami egyet rezzent és az ajtó kitárult. Belépett az előtérbe és az ajtó már csukódott is utána. Szóval nem az előtte jövők siettek a visszacsukással...
Egy kör alakú szobában találta magát, egyetlen ajtó előtte. Másfél perc. Szemügyre vette az ajtót. Ugyanolyan volt, mint a ház. Régi, stílusos és karbantartott. Masszívnak tűnt. Cserefa. A mintázatra megint csak annyit tudott mondani, hogy klasszikus. Zárján különös formájú nyílás tátongott.
Karcsi elővette kulcsát, ami betalált a zárba. Ebben az egész alagutas históriában már sok kezd lenni az ajtó. Fél perc. Fordított egyet a kulcson, mire az ajtó kattant és kinyílt. Ugyanaz a sötétség nézett vele szembe, mint amit az ablakok mögött látott. Lépet egyet befele. Érezte a sötétséget a bőrén. Rátapadt a lábára és körbevette. Mintha anyag lenne. Átlépett rajta. Mintha vízesésen menne keresztül. Hallotta az ajtó kattanását a háta mögött. Öt óra.
