Emese az autóbusz ablakára lapítva számolta a megállókat. Még három volt hátra addig, amíg megszabadulhatott abból a szűk, levegőtlen és komoly szellemi sérüléseket okozó vasketrecből, amit közszállításnak neveznek hivatalosan, mert így jobban hangzik.-
Ahogy telt az idő, egyre távolabbinak tűnt a leszállás pillanata. Főleg így, hogy egy teljes percet kellett várni, amíg a jelzőlámpa méltóztatott zöld színnel nézni rájuk. Ekkor a jármű iszonyatos bőgéssel megindult, a benne levő embertömeget fél méterrel hátralendítve. Emese bal lábán inkább mások álltak, mint ő. A jobb lába pedig a levegőben lógott a lépcsők fölött.
Az első megállónál még több ember préselődött fel a már így is túltelített buszra. A második megállónál egy öreg bácsika szállt le, valahogy átküzdve magát a többi utason. Emese is elkezdett az ajtó fele haladni, hogy minél hamarabb leszökhessen, ahogy az ajtók kinyílnak. Ezzel azt érte el, hogy az ablak helyett az ajtóra nyomták fel. Majdnem ki is esett, amikor azok kinyíltak. De végre kemény talajon állhatott és körülötte kartávolságra levegő vette körül, nem húsz másik személy.
Éppen tegnap vett volt magának egy órát, mert már megunta, hogy nem tudja soha sem a pontos időt. Így most, hogy volt amin megnézze az időt, volt amitől megijedjen. Az órája ugyanis tudatta vele, hogy négy perc múlva öt. Emese tudta, hogy kevés esélye van időben a Torony utcába érni, de azért szaladni kezdett és ügyet sem vetett az utána bámuló járókelőkre. Ha nem is érkezik ötre, bár kevesebbet késik.
Szaladás közben azon rágódott, hogy mindezt elkerülhette volna, ha a kulcsa nála lett volna. Be egy ajtón, át az alagúton, ki egy másikon és meg is érkezett volna. De bizonyára a másik nadrágja zsebében maradhatott az az átkozott kulcs. Vagy a kabátja belső zsebében. Most már úgyis mindegy volt.
Két utcán végigszaladt, de meg kellett álljon, mert nem bírta szusszal. Éppen a Torony utca sarkán állt meg. Továbbindult az utcán. Természetesen a rossz végéhez ért, a keresett ház az utca másik felén volt. Szaladással többet nem próbálkozott, be kellett érje egy gyors sétával.
Végre megérkezett a 19-es házhoz. Rögtön be is ment, az ajtó magától becsukódott utána. Most már rá mert pillantani újra az órájára. Nem hitte el, hogy csak hat perc késéssel megérkezett.
A szoba viszont élettelen volt. A csend olyan sűrű volt, hogy vágni lehetett volna. Csak a gyors szuszogásai hallatszottak.
Emese körbenézett az előtérben. Egy nyolcszögletű szobában volt, nyolc ajtóval. Az ötödik sötétebb volt a többinél. Nagyobb is. És sokkal vastagabb. Odanyúlt, hogy kinyissa, de zárva volt. A zárba pedig a kulcs kellett volna. Az ő kulcsa. Amit persze elfelejtett magával hozni. Pedig gondolhatta volna, hogy kelleni fog. Elvégre ugyanolyan boríték hívta ide, mint ami a kulcsát is hozta. A külsejére is ugyanaz a jel volt felfestve.
Tanácstalanságában mérgesen a lábára csapott. Fájdalom nyílalt a tenyerébe. Valami keményre ütött. Tapogatta, hogy mi van a zsebében és a kulcs akadt a kezébe. Elkacagta magát. Nem volt annyi esze, hogy a másik zsebében is keresse. Mindig a jobb zsebében hordta a kulcsot és nem is gondolt arra, hogy véletlenül a másikba tehette.
Gyorsan kinyitotta az ajtót. Megütközve látta, hogy mögötte csak sötétség volt. De mintha nem is sötétség lett volna. Valami furcsa lüktetést vélt látni benne. Nem nagyon volt ideje fontolgatni, így belépett a sötétségbe. Olyan volt, mint amikor fátylon megy át az ember.
Világosságba érkezett be. Az első, amit látott az két fiú és egy lány volt, akik őt nézték. Kérdő arckifejezésükről azt olvasta le, hogy ők sem tudnak többet erről a helyről, mint ő.
Odament hozzájuk.
- Sziasztok. Én Emese vagyok.
- Én Józsi vagyok. Ez itt Timi, a szemüveges srác pedig Karcsi - mondta a fekete hajú fiú.
- Van valami ötletetek, hogy...
Mielőtt befejezhette volna, egy kattanás hallatszott a szoba másik feléből. A fal szétvált és egy ugyanolyan ajtó jelent meg, mint amin ők is jöttek. Az ajtó nyílni kezdett.
