Varacskosan, humanoid vadonban
tölgyfák gyökereit rágjuk,
hullna ránk a makk,
mi életet ad.
Acsarkodunk arra, ki valamit kikapart.
Agyarkodunk, ha valakire hull a termés.
Sebektől félve életünk kocsonyás remegés.
Sokunk élete már csak l'art pour l'art.
Mindennapi áskálódásainkban dagonyázva,
gondolatainkban avarszintre lehúzva,
a himnuszban egy ideig tűrjük még,
míg velünk kaparja koszos gesztenyénk.
Pedig esőt - mitől erdőink oly dúsak - ő ad.
A kitúrt avarban néha szarvasgomba is akad.
Cél nélkül becsavarodik, ki öntudatra ébred,
hiába csillog értelem agyagos szemében.
