TW Divine Move (HUN)

Prológus

A/N: Void!Stiles eléggé a kedvencem lett - ahogy néztem nem pusztán csak nekem - úgyhogy itt van tőlem egy OS füzér, amolyan én hogyan hoznám vissza Nogit a sorozatba jelleggel. Egyébként a szerepjátékos karakterem története ez egy kicsit újraértelmezve. Kíváncsi leszek Jeff miként fogja megoldani ezt, de a január még messze én pedig nem bírtam kivárni. Kommenteket csak kulturált hangnemben, de jöhet nyugodtan hideg és meleg is. Az építő jellegű kritikáknak külön örülök! =)
Fandom: Teen Wolf (Season 3B)
Music: https://www.youtube.com/watch?v=K8-uhmgGBF0
Ship: StilesxOC
Type: OneShoot (932)
Warning: #nsfw #tw #tw:abuse #tw:cutting #tw:depression #tw:forced #tw: harassment #tw:noncon #tw:rape #tw:selfharm #tw:sexual #tw:suicide #tw:torture #tw:violence

"No one will ever know the pain I feel inside." 

Mindig is jó voltam abban, hogy elrejtsem a fájdalmam. Titkoltam az apám elől, aki bántalmazott; és titkoltam anyám elől, aki mindezen keresztül ment velem ugyanúgy. Az egyetlen különbség köztem és anyám között, hogy bennem megmaradt a mérhetetlen önmarcangolás; mely súlyos teherként nyomta a vállamat mióta apámat megölte valami. Amióta az eszemet tudom, utáltam magam. A testem a rossz helyeken görbült, a jegyeim mindig rosszak voltak az iskolában; és ezen az sem segített, amikor apám meghalt. Gyűlöltem magam érte, amiért boldog voltam hogy elment. A penge volt az egyetlen, ami egyben tartott anyámon kívül. A fizikai fájdalom, ami elnyomta a lelkit. Eléggé megkeményedtem tőle, hogy kibírjam történjék velem bármi. De anyám mindig bevállalta helyettem a bántalmazást, én pedig utáltam őt bajba sodorni.

Amikor megtörtént a támadás és engem is majdnem megölt az a valami, kórházba kerültem; anyámnak már csak értem kellett aggódnia. Aztán talált valakit, aki mellett boldog volt és rendesen bánt vele. Én pedig egyre több időt töltöttem egyedül. Sosem éreztem rá jogot, hogy anyámmal legyek. Nem akartam belerondítani a boldogságába. Hiszen én csak útban vagyok, mindig is csak útban voltam. Nem az a gyerek vagyok, akit érdemelt volna... csak ez a selejtes valami, aki hangokat hall és hullákat talál; ha akar, ha nem. Valami baj van velem érzem. Valamiféle szorongó érzés markolássza a torkom és késztet sikításra szüntelen. A hegek a combomon és a csukóimon egyre csak szaporodtak az idő múlásával, minél többet voltam egyedül a hangokkal, a gondolataimmal és az utálattal. Úgy éreztem egyre rosszabb lesz ez, minél több hullát találok és minél több probléma merül fel.

Visszatekintve azt mondanám most, hogy az öngyilkosság volt a fordulópontja az életemnek. A nap, amikor eldöntöttem véget vetek ennek az egésznek. A nap, amikor végre el fogom hagyni anyát, hogy szabad lehessen. Had legyen boldog, had ne kelljen aggódnia többé miattam. Most már ismét volt családja, tartozott valahová. Nem volt szüksége egy ilyen selejtes, kínossá vált, diszfunkcionális gyerekre, akivel csak a gond van folyton és tönkreteszi az életét. Úgy döntöttem, hogy megkönnyítem az életét. Hogy többé nem leszek kirekesztett, fura vagy épp szomorú. Többé nem fogok élni, nem fogom hallani ezeket a kínzó hangokat sem és nem fogok többé egyetlen egy holttestet se találni vagy fület tépően sikítani. Nem akartam semmi mást, csak azt hogy vége legyen és ne legyek mások terhére. Úgy éreztem nem bírom ezt tovább elviselni ép ésszel.

Így elhatároztam, hogy a fürdőkádban fogom csinálni. Igazából nem akartam otthon, egyáltalán nem akartam rendetlenséget hagyni magam után. De nem csinálhattam az erdőben, mert tudtam ott keresnének először ismerve az "alvajárásomat". Így biztosra mentem: anya altatóit - az összes maradékot a dobozból - bevettem, majd megeresztettem a kádba a vizet és belefeküdtem. Belemerültem a kádba, ruhástul úgy ahogy voltam. Feltűrtem az ingem ujját, kezembe vettem a korábban sokszor forgatott pengét; ám használni már nem tudtam. Nem maradt időm rá. A gyógyszerek végre hatni kezdtek, én pedig lassan eszméletemet vesztettem. Egyáltalán nem fájt vagy ilyesmi, inkább olyan volt mintha elálmosodtam volna és elaludnék. Csak napokkal később tértem magamhoz a kórházban, ahol még hónapokig kezeltek eredménytelenül. Végül anyám nem bírta nézni a szenvedéseimet, s az orvosok tanácsára az unokanővéremékhez küldött Beacon Hillsbe. Azt mondták jót fog tenni a környezetváltozás, az új ismeretségek segítenek legyőzni a depressziómat.

De én azóta sem érzek változást. A letargia és a depresszió nem szűnt meg, ugyanolyan kirekesztettnek és szürke kis egérkének érzem magam, mint odahaza Los Angelesben. A nyomorúság, a fájdalom és az önutálat ugyanúgy velem tartottak, pedig én tényleg próbáltam beilleszkedni és barátkozni. Csak valahogy nem igazán sikerült ezúttal sem. Ráadásul a hangok is felerősödtek, én pedig ismét csak a szikéhez nyúltam mint már oly sokszor. Persze csak titokban, mértékkel könnyítek magamon az efféle fájdalommal. Mert soha senki sem vette észre. Nem tudták, hogy mennyire menthetetlenül törött vagyok legbelül; a bátortalan mosolyok mögött, amit mutatok feléjük kifelé. Hogy mennyire csak el akarok tűnni.

"I hate when I hear something that absolutely kills me inside and I have to act like I'm fine." 

Meglehetősen alacsony vagyok, valahogy 159 centinél nem sikerült magasabbra megnőnöm. Emiatt rémesen védtelennek és esetlennek tűnök, bár utóbbi igaz is rám. Rémesen kétbalkezes vagyok. Búzaszőke hajkoronám van, amit vagy kiengedve hordok általában és a hátam közepét verdesi vagy copfba fogom, esetleg összetűzöm, amikor épp sportolok. Mindehhez kék szemek társulnak, melyben egyszerre ül kíváncsiság és valami mérhetetlen szomorúság is. Kifejezetten sovány vagyok, nem szokásom tükör előtt bámulni magam vagy épp a mérlegre állva a kilóimat számolni; így fogalmam sincsen mekkora jelenleg a súlyom - legutóbb olyan 45 kiló lehettem mikor mérték -, de nem is nagyon érdekel. Az utóbbi időben amúgy is sokat fogytam a depresszióm miatt, hiszen nem igazán vagyok éhes és ha eszem, akkor is keveset tudok csak. Így viszont van, hogy napjában 5-10 alkalommal is nassolok valamit általában akkor, ha nem látja senki. Ez már zugevésnek számít?

Öltözködés terén a nadrágot preferálom és általában télen-nyáron hosszú ujjú felsőkben mászkálok vagy minimum kardigánban, ha pólót veszek. Na nem, mintha fáznék; de a csuklóimon és a combjaimon lévő hegeket valamivel takarni kellett ugyebár, hogy ne bukjam le. Általában dorkó van rajtam, nem vagyok amúgy se az a rózsaszín, habos-babos Barbie baba típus - hiába lehetnék, állítólag szép arcom van -, inkább ilyen hipszter félének mondanám magam, elég egyedien és sajátságosan öltözködöm ugyanis. A sportos, egyszerű ruhákat jobban szeretem, amik takarnak és nem villantok bennük mint a mély dekoltázsú, szoknyás, szexi darabokat. Amúgy is szerintem nagy a fenekem, vastag a combom, a melleim viszont laposak. Ráadásul hanyag a tartásom is. Szóval nem vagyok egy szépség, inkább átlagosnak mondanám magam, aki azért nem is a világ legrondább valakije de semmi figyelemre méltó nincs rajta.