Kegyetlen Kedvesség

Prológus

A vállamhoz szorítottam a telefonomat, és a szabad kezemmel megragadtam a lábas szélét.

- Túl könyörtelen voltál vele- mondtam Jack-nek a telefonba. Közben a tésztát kavartam a bugyogó vízben, és összevont szemöldökkel vizsgáltam az állagát. Még nem tűnt elég puhának.

- Nem hiszem- hangzott Jack rekedtes hangja a vonal végéről.- Csak őszinte voltam.

- Összetörted a szívét- emlékeztettem rá a srácot, és nyugtázva, hogy a tészta nem fog odaégni, újra a tenyerembe fogtam a telefont.

- Mondanám, hogy nem volt szándékos, de azzal baromi nagyot hazudnék- közölte, mire felnevettem, és hátat fordítva a tésztával teli lábasnak, nekidőltem a tűzhelynek.

- El tudom képzelni, milyen bunkó lehettél vele- ráncoltam az orromat. Jack-nek szokása volt, hogy olyan lányokat kosarazzon ki, akik nem rögtön a mellük mutogatásával indítanak egy kapcsolatot.- Nagyon rendes csajszi volt.

- Szerinted- kotyogott közbe.- Szerintem viszont egyáltalán nem.

- Jack, így sosem lesz egyetlen normális barátnőd sem- forgattam meg a szemeimet, és a konyhán átvágva a hűtőhöz sétáltam.

- Nem kell, hogy normális legyen- mondta, mire felszaladt a szemöldököm.- Vagyis, az elején nem muszáj. Csak nézzen ki jól.

- Undorító egy logikátok van- csóváltam a fejem. Kinyitottam a hűtőt, kivettem a sajtot, majd megfordulva, a lábammal löktem vissza az ajtaját. 

- Meg egyébként is. Itt vagy nekem te.

- Haha- mosolyodtam el, és fél kézzel kirángattam a sajtot a zacskójából.

- Te vagy a legnormálisabb csaj, akit ismerek, de tényleg- magyarázott tovább. Hallottam a hangján, hogy mekkora vigyor terülhet szét az arcán.- Ezért nem is volt soha barátod.

- Valahogy mindig sejtettem, hogy te szabotáltad az összes kapcsolatomat- magamban jót röhögtem ennek a valószínűségén, és önkéntelenül is magam előtt láttam a legutolsó tönkrement kapcsolatomat.

- Nem hagyhatom, hogy más is kapjon a "jófejségedből"- közölte lazán.

- Ez egy kissé önző hozzáállás, nem gondolod?

- Már tudhatnád, hogy a mondatok 90%-a, amit mondok, mind önző és öntelt- mutatott rá.

- Nem is értem magam- mondtam, miközben a kis fellépőre lépve leemeltem a sajtreszelőt a szekrényről.- Hogy tudok elviselni egy ilyen seggfejet?

- Túl nagy a szíved, mondtam már.

- Neked meg az arcod- vágtam vissza, és a telefont újból a vállamhoz szorítottam, hogy tudjak sajtot reszelni. 

- Hallod, híres a képünk- Jack hangja néma nevetéstől remegett, mire abbahagytam a reszelést, és a telefont a markomba fogva kihangosítottam.- Csekkold már.

- Jó, nyugi.

Felmentem Facebook-ra, ahol az értesítések száma azonnal kiszúrta a szemem. Vagy negyven jött. Rámentem a kis földgömbre, és boldogan konstatáltam, hogy a kép, amit pár napja töltött fel Jack, baromira túlpörgött. Kétszáznál is több kedvelés és komment érkezett a képre. Az egyik értesítésre kattintva újból szemügyre vettem a fotót; Jack-ék teraszán van. A srác barna haja kócos, belelóg a homlokába. Szürke, bebújós pulcsit visel, hasonló gatyával. Arcán mosoly terül el, mely láttatni engedi hófehér fogsorát. Én pedig a hátán ülök, mezítelen, lila lakkos lábaimat összekulcsolom a derekán. A barnás hajam egészen a derekamig lelóg, kesze-kusza, puha hatást keltve a képen. Szürke pulóver van rajtam is, egy szürkés nadrággal. Én a képen éppen nevetek, ami láttatni engedi a fogaimat, és a szemeim körül is apró nevetőráncok vannak. 

- Azért, mert klassz kép lett- állapítom meg mosolyogva.

- De csak azért, mert egy olyan jóképű srác van rajta, mint én- Jack azonnal magára aggatta a "legtökéletesebb" címet, én pedig hangosan felnevettem.

- Szerintem tetszik nekik a lakkos lábfejem. Biztosan tudják, hogy Rimmel London-os lakk van rajta.

- Hát, ez is lehet egy ok, amiért ilyen sokan kedvelik- szinte láttam, amint megvonja a vállát. 

- Most mit csinálsz?- tereltem el a témát vigyorogva. A telefont kihangosítva az asztalra tettem, és a tűzhely felé fordultam.

- Videó játék- jött a válasz.

- Miért nem lep meg?- kérdeztem cinikusan, mire Jack felhorkant.

- Úgy teszel, mintha te nem állandóan főznél.

- Hé, nem is főzök állandóan- kértem ki magamnak, de azért legbelül kissé igazat adtam Jack-nek.

- Jaj, kitalálom. Spagetti?- kérdezte unottan, mire csípőre tett kézzel, szemrehányó tekintettel fordultam a készülék felé.

- Miért éreztem gunyorosnak ezt a kérdést?

- Mert az volt?- kérdezett vissza, én pedig hitetlenül elnevettem magam.

- Csak vacsorát csinálok- szépítettem a helyzetet, és gyorsan leszűrtem a tésztát.

Miután letettük a telefont, mosolyogva ízesítettem meg még egy kicsit a szószt. Jack (bármekkora seggfej) a legjobb barátom. Mindent elmondunk egymásnak, és feltétel nélkül megbízunk a másikban. Emlékszem, mikor óvodában összebarátkoztunk. 

Ő a fiúkkal focizott (próbálkoztak, na), én pedig egyedül ültem a mászókán, a lábaimat lóbáltam, és őket néztem. Jack addig-addig menőzött, amíg véletlenül túl nagyot rúgott a labdába, az átrepült a kis kapu felett, és alaposan fejbe talált. Az ütéstől lefordultam a mászókáról. Így visszagondolva elég vicces, de akkor annyira begurultam, hogy felkászálódtam, és a labdát a hónom alá csapva felmasíroztam a pályára, ahol a fiúk tátott szájjal figyelték, ahogy odatrappolok Jack elé, ledobom előtte a labdát, egyik lábammal rálépek, és szemrehányóan meredek rá. Jack viszont, beletúrt a hajába, rám vigyorgott, és megkérdezte, fáj-e a buksim. Erre alaposan sípcsonton rúgtam, ő pedig értetlenül meredt rám, mire hangosan elnevettem magam. 

Miután készen lettem a szósszal, visszatértem a jelenbe, gyorsan megterítettem három főre. Az asztalnál ülve vártam egy kicsit, de sem anya, sem apa nem ért még haza. Végül sóhajtva szedtem magamnak, és csendben elfogyasztottam a részemet. 

Egy órával később, mikor felhúzott térdekkel, magamra terített pléddel kapcsolgattam a tévét a hatalmas nappaliban, kinyílt a bejárati ajtó, és ismerős cipősarkak kopogtak végig a csempén. Anya beért a konyhába, ledobta a táskáját az asztalra, és kifulladva nézett körül. Mikor meglátta a spagettit, mosolyogva felém fordult.

- Hope, csináltál vacsorát?- kedvesen mosolyogva besétált a nappaliba, és leült mellém a kanapéra. 

- Már megszokhattad- feleltem, mire anya rosszallóan rám nézett, de aztán csak kitárta a kezét, én pedig hozzá bújtam.- Milyen napod volt?

- Fárasztó- jött a válasz.- Már nagyon vártam, hogy hazajöhessek.

- Apa?- kérdeztem. Mindketten a tévét figyeltük, amit időközben elnémítottam. 

- Még az irodában van- fújta ki anya a levegőt.- És a te napod hogy telt?

- Jack-el voltam a parkban délelőtt, utána hazajöttem, de még telefonon vagy két órát beszéltünk. Közben csináltam kaját...- meséltem el, nem túl izgalmas napomat. De anya feldobódott, és miután elnézést kérve gyorsan megvacsorázott, majd megdicsérte a főztömet, visszabújt mellém a pléd alá, és a TLC-n néztük a világ legborzalmasabb sorozatát.