Kegyetlen Kedvesség

~Nemrész~

Soha

Ahogy a korláton álltam, lelógott a cipőm orra.

Alattam vadul csapkodott a folyó. Úgy éreztem magam, mintha egy rosszul megrendezett filmben szerepelnék, azt a szánalmas főhőst alakítva, aki véget akar vetni az életének.

Kár, hogy nem csak megjátszottam.

Hideg szél lebegtette meg a hajamat, én pedig mélyen felsóhajtottam. Újra az alattam vadul tomboló folyóra néztem, és különös nyugalom öntött el. Nem volt szabad, hogy megingjak, hiszen az utolsó egy hónapban folyamatosan ezt akartam. Hogy mit is? Meghalni.

„Jaj, de hát Chelsea tökéletes. Mindenki olyan akar lenni, mint ő. Mégis, mi baja lehet? Mindene megvan: pasi, pénz, barátok, és olyan gyönyörű."

Könnyek gyűltek a szemembe, a számat pedig elöntötte valami keserű íz, amint felidéztem, miket mondott a hátam mögött Samantha, a suli folyosóján. Na, akkor. Kezdjük el elemezni.

1. „Tökéletes." Ez a leggusztustalanabb szó, amit valaha hallottam. Senki sem lehet tökéletes. Nem. Nem létezik olyan, hogy „tökéletes", a rohadt életbe is. Én mindig megpróbáltam annak lenni, de láss csodát, egyik hibámat halmoztam fel a másik után. Sorra vesztettem el a legjobb barátaim, magam ellen fordítottam a bátyám, és, ha ez még nem lenne elég, elértem, hogy a pasim is lemondjon rólam. Szóval azt üzenem, minden egyes lánynak, aki „tökéletes akar lenni", hogy sürgősen mondjon le róla. A tökélesség szívás.

2. „Mindenki olyan akar lenni, mint én." Hah. Jó vicc. De most komolyan. Ki akarna egy akkora csődtömeg lenni, mint én? Tudják egyáltalán az emberek, mik történnek velem? Tudják egyáltalán, miken kellett átmennem? Hogy mennyit szenvedtem? Na, ugye. Viszont, ha valaki ezek után szívesen cserélne velem, én benne vagyok. De, mivel ez nem lehetséges, ezért állok most ezen a hídon.

3. „Mi bajom lehet." Nem hiszem, hogy el kéne kezdeni ezt a végeláthatatlan dumát, ezért először csak ennyit mondok: bassza meg az egész világ.

4. „Mindenem megvan." Ez érdekes. Mert amúgy, honnan tudná valaki- csupán a folyosóról-, hogy mindenem megvan? Lehet, hogy a metrón öltözöm át. Na, de, nézzük az említett dolgokat: pasi, pénz, család. Nyilván nem érti senki, hogyha ezek mind megvannak nekem, mi a büdös fenéért álldogálok novemberben a hídon, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megölöm magam. Nos, el kell, mondjam, hogy, miután mindent megtettem annak érdekében, hogy tökéletesen meg legyek elégedve magammal, a barátaim jobb és érdekesebb személyt találtak nálam, így engem totálisan figyelmen kívül hagytak, és konkrétan beletaszítottak az első fázisba. Éljenek az igaz, „mindig melletted leszek" barátok. Tehát barátok kihúzva. Oké, most biztosan a fejét fogná bárki, de nem, úgy tűnt, nekem tényleg nem volt egyetlen normális barátnőm sem. Így, erre ráébredvén, totálisan magamba zuhantam. Bár csonka családban éldegélek (apu, és Benjamin, a bátyám), tény, hogy a pénz sosem volt az a gond, ami miatt a hajunkat téptük. Viszont, ahogyan kezdtem egyre jobban begolyózni, Ben kezdett egyre jobban közelebb kerülni hozzám. Hetek teltek el úgy, hogy ő mindig és mindent meg tudott velem beszélni, én pedig úgy éreztem, annyira közel vagyunk egymáshoz, mintha ő lenne a legjobb barátnőm. Ezzel most nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy Benjamin nőis lenne, vagy ilyesmi, de na. Mindent elmondhattam a bátyámnak, és imádtam. De nyilván, ha ez így maradt volna, most nem állnék itt. Mind aközben ugyanis, hogy Benjaminnel ennyire közel kerültünk egymáshoz, nekem egy normálisnak mondható párkapcsolatom is volt. (Remélem érezhető, hogy múlt időben beszélek.) Jó, mondjuk ki: egy baromi klassz kapcsolatom volt. Én szerelmes voltam (vagyok) Alec-be, ő is belém, és minden oké volt. Ezután már két szálon futnak a dolgok: miközben Bennel egyre jobban alakultak a dolgok, úgy romlott Alec-kel a kapcsolatom. Sokat veszekedtünk, én pedig állandóan sírtam emiatt, ő meg ezt nem tudta kiállni. Végül azzal a mondattal szakított velem, hogy „szeret még ugyan, de már nem a régi". Ha lehet ilyet mondani, én még a szokásosnál is többet sírtam ezután, és még Benjamin sem tudott felvidítani. Mikor azonban végre beszéltem vele, és elmondtam, mit érzek, ő megkért, hogy nyugodjak le és próbált valamit mondani arról, hogy az első szerelmek mindig elmúlnak. Én viszont olyannyira mérges voltam, tulajdonképpen az egész világra, hogy leordítottam a fejét, mivel én halálosan bele voltam esve akkor (is) Alec-be, és úgy éreztem, ezzel a dumával őt védi. Persze Ben is elkezdett velem üvölteni, így apa vetett véget a veszekedésnek. De alig tudott közbeszólni, amikor totál meggondolatlanul, elég hangosan, és minden bizonnyal szívet rengetően közöltem Benjaminnal, hogy azt kívánom, bárcsak meghalna. Valaki lőjön le. De basszus. Nem a tesómról beszéltem. Nem őt kívántam a halálnak-, hanem magamat.