Ismeretlen szerelem /Harry Styles fanfiction/

3. rész

Harry pár másodperces csend után ijedtében letette a telefont. Szívverése meglódult, a túlzott vérkeringés következtében szédülni kezdett. Nem hitt a fülének. Teljesen kizártnak tartotta azt, hogy az tényleg valós telefonszám legyen.
Hátradőlt az ágyán, egyik kezét pedig a homlokán tartotta. Lassan pislogott, közben pedig mély levegőt vett. Felült és a telefonja kijelzőjét nézte. Újra tárcsázni akart, de félt. Mi van, ha tényleg az a személy az? Minek tudhatja be a sok véletlent?
Még mielőtt meggondolta volna magát, belépett a tárcsázott számokhoz, leellenőrizte a számot és a hívásra nyomott. Pár csengés után újból ugyanaz a hangszín szólalt meg, csak kicsit idegesebben.

- Sydney Sorin! Kivel beszélek? - kérdezte egy kicsit erőteljesebb hangon.
- Én... csak... azt hiszem téves. - akadozott mondandójában.
- Kétszer hívta ugyanazt a számot. - enyhült Sydney hangneme.
- Elnézést, biztos megint elírtam. - makogta Harry. Meglepte a lány közvetlensége.
- Hallhattam már a hangját valahol? Ismerősnek tűnik. - mondta Sid, közben pedig jóleső érzés járta át, amitől először megrémült, mert utoljára Ben érintésénél érzett ehhez hasonlót, utána pedig elmosolyodott. Átadta magát az érzésnek, hiszen szép emlékek kötik hozzá.
- Lehetséges, de a választ nem tudhatom. Sok emberrel találkozom, ahogy mindenki más is. Az is lehet, hogy csak nagyon hasonlít valakiéhez.
- Nem. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már. - erősködött Sydney. - Mellesleg, mondta már, hogy hívják? - hangja egyre jobban tükrözte Harry felé azt, hogy elengedi magát, mintha csak ismerné valahonnan.
- Nem mutatkoztam be, de azt hiszem, ez így a legjobb. És hogy így is maradjon, a beszélgetésnek véget kéne vetni. - gyömöszölte ki száján Harry a nem kívánatos szavakat. Élvezte ezt a rövidke kis beszélgetést, és tényleg az az érzés kerítette hatalmába, hogy ő ismeri ezt a lányt.
- Ne! Kérem, várjon! Csak egy vezetéknevet áruljon el! - kérlelte az "ismeretlent".
- Sajnálom. Mindketten jobban járunk, ha nem tudja. És kérem, ne keressen! - adott nyomatékot kérésének.

Sydney nem válaszolt, így Harry bontotta a vonalat. Egyikük sem tudta kezelni a helyzetet. Miután letették a telefont, mindketten percekig csak bámulták a semmitmondó képernyőt és azon gondolkoztak, honnan ismerhetik egymást, honnan az a jóleső érzés, amikor beszéltek? Csak Harry tudta, kivel is beszél, legalábbis név szerint ismerte. Sydney hiába agyalt, nem ugrott be neki, kié is lehet a hang. Tudta, hogy hallotta már, azt is, hogy nem először hallotta most és megvolt az az érzése is, hogy nem utoljára. Egy darabig motoszkált benne a kíváncsiság, az, hogy felhívja és kiszedje belőle a nevét, de lebeszélte magát erről. A számát viszont "kedves ismeretlen" néven elmentette.

Napok teltek el a történtek óta, de a helyzet semmit sem javult, sőt. Sydneyvel is egyre sűrűbbé váltak a megmagyarázhatatlan események. A hang álmában is fel-felbukkant, de volt, hogy napközben is hallotta, legtöbbször úgy, mintha szólítaná.

- Sissy! - suttogta valami Sydney háta mögül, és egy pillanatra úgy érezte, valaki megérintette a vállát. Szabad kezével hirtelen odakapott, szemeit összeszorította. Legszívesebben sikított volna, de magában tartotta.

Napról napra egyre jobban úgy érezte, hogy Ben mellette van, vigyáz rá, de tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen, hiszen Ben meghalt. Most is ez az érzés vette át rajta az uralmat és kivételesen engedett neki.

- Ben? - nyitotta ki szemeit és óvatosan megfordult. Azt látta, amire számított: semmit.

Kezdte azt hinni, hogy megőrült. Egy ismerősnek tűnő hangot hall, és úgy érzi Ben vele van. A lehetetlenek leglehetetlenebbe.

A gondolatai elterelése érdekébe bekapcsolta a televíziót, ami hangja a konyhába is beszűrődött, ahol éppen reggelit készített. Egy zenecsatornán állította meg, hátha a fülébe mászik valami jó kis dallam, ezzel kikergetve onnan az oda nem illő gondolatokat. A terv részben be is jött, de nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.