Akik mások

Az örvény

 Ruth Champbell továbbment és tovább zsörtölődött magában a rossz idő miatt. Alig várta, hogy hazaérjen... ja, nem, mégsem. Hisz otthon van a nevelt lánya, Alice. Alicet egy árvaházból fogadta örökbe. Persze nem magától. Soha nem akart gyereket (soha? Na, azért ez nem teljesen így van...), de a hivatal igazgatója kitalálta, hogy a beosztottaknak legalább egy gyereket kell nevelniük. Mindezt azért, hogy a polgármester – reményei szerint - jobb szemmel nézzen a cégre. A lánnyal soha nem jöttek ki jól. Alice annyira... szabadszellemű volt. Igen, ez a jó szó, szabadszellemű. Mindig a saját feje után ment és nem tűrte, hogy beleszóljanak a dolgaiba. Aztán ott van a művészi vénája is... Fujj. Ruth mindig is gyűlölt mindennemű művészetet és a művészeket is. (Mindig? Na, azért nem...) Alice imádott festeni és zenélni (nevezetesen fuvolázni és gitározni) és nevelőanyjának mindig felfordult a gyomra, ha belépett lánya színekkel teli szobájába. Kis helyiség volt, de a sok szín élettelivé, barátságossá és naggyá varázsolta. Szó szerint. Mármint, tényleg varázslatosan nagy volt. És persze a falakon ott lógtak Alice saját festményei is, amik fantasztikusan életszerűek voltak. Virágos rét, rózsabokrok, lovak és néhány, mesebeli lényeket ábrázoló kép is akadt köztük. Olyan lények is voltak, amelyekről egyetlen könyv, egyetlen legenda sem ír, de Ruth nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, még akkor sem, amikor felfedezte, hogy az egyik kép egy szellemet ábrázol a Tizenegy Szellem Cellájából. Nevezetesen azt, amelyik szökni próbált, de végül egy cipőben végezte. A lány a barátait is lefestette és a képeket kiakasztotta a falra, hogy mindig együtt lehessenek... Ruth ezt émelyítően giccsesnek találta, de irigy is volt, mert neki egész életében nem volt annyi barátja, mint Alicenek tizenhat évesen. Vagy legalábbis, őket már nem tekinti barátnak... Vagyis őt. De ezt majd később. A lányt mindenki szerette nemcsak az iskolában, de az egész városban. Ruthtól féltek. Ez volt az egyetlen ok, amiért „tisztelték".

Na végre, hazaért! Kihalászta a kulcsot táskájából, ami természetesen szintén fekete volt, kinyitotta az ajtót és... popzene csapta meg a fülét. Már megszokta, ezért nem őrjöngött, de azért felment a lépcsőn, hogy legalább halkabbra legyen kapcsolva a zene. A fürdőszobából jött a hang, amikor hirtelen:

– ÁÁÁ!! – sikított Alice. Ruth odarohant az fürdőszobaajtóhoz, mert hiába utálta a lányt, azért mégiscsak együtt éltek több mit tíz éve, tehát kötődtek egymáshoz. Furcsa kötelék... De a lényeg: tehát odaszaladt a fürdőszobához, feltépte az ajtót és...

– Aki kitalálta a szőrtelenítést, az egy szadista állat volt! – zsörtölődött a lány, aztán észrevette a „fekete varjút" az ajtófélfának támaszkodva – Ó... szia, anyu.

– Szervusz. Látom, megint megnőtt a szőr a lábadon... - tudhatta volna. Alice csak jelentéktelen dolgokon szokott „parázni", ahogy ő mondja. A fontos események alatt abszolút higgadt maradt – A frászt hoztad rám!

– Bocsánat... - vetette oda félvállról a lány, aztán visszatért a „pokolgéphez", azaz az epilátorhoz. 

Ruth sóhajtott egyet, aztán kiment a fürdőszobából. Aztán villanást látott a küszöb alatt. Újra benyitott, de Alice addigra eltűnt! Ezzel szemben egy hatalmas, örvénylő lyuk tátongott a csempén, amely tajtékszínben ragyogott és úgy vonzotta Rutht, mint lámpa fénye az éjjeli lepkét. Ruth nem tudott ellenállni neki, és az örvény beszippantotta őt...