Akik mások

Eközben Budapesten

Most szerencsétlenkednek a kötélmászással... szegénykék, én meg itt punnyadok. De hát nem tehetek róla, azok a fránya vírusok mindig megtalálnak. Aztán továbbállnak... Borzasztóak! De mindegy, hiába van tüdőgyuszim, holnap már ismét makkegészséges leszek. Milyen egy csapongó immunrendszerem van... – gondolta Eni, majd köhögni kezdett. Meg szokták kérdezni, hogy a neve Enikő-e, innen jött-e az Eni. Nos, nem. Adelindának hívták. A barátai eleinte Adinak nevezték, amiről mindenkinek Ady Endre jutott eszébe, így hát az Endrét becézték. Így lett Adelindából Eni.

Tegnap reggel rettenetesen fájó torokkal ébredt, ezért nem ment iskolába, hanem az anyukájával elment az orvoshoz. Az orvos azt mondta, tüdőgyulladása van, de senki nem lepődött meg. Enit mindig a legkülönbözőbb betegségek látogatták meg, a tüdőgyulladás még csak nem is volt olyan extrém. Az orvos nem írt fel semmit, csak azt mondta, igyon forró teát, ad igazolást meg minden, de két nap múlva úgyis meggyógyul. Kisgyerekkora óta ismerte Enit, tudta hát, hogy elképesztően gyakran megbetegedik, de ugyanolyan gyorsan fel is gyógyul.

Eni meglehetősen mozgékony lány volt. Majd' belehalt az unalomba, amíg otthon kellett ülnie. Mivel nem nagyon tudott mást csinálni, elment sétálni. Kertvárosban laktak, tehát nem voltak túl forgalmasak az utcák. Eni ismerte a környék összes kutyáját és macskáját, szóval nagyjából minden kerítésnél megállt, hogy köszönjön az ott lakó állatkáknak. Kellemes séta volt, az idő tökéletes volt. Vagyis az ő szempontja szerint tökéletes... Eni nem tudta mivel magyarázni, miért szereti azt, amit mások „rossz időnek" neveznek. Ő vidám természet volt, mégis azt szerette a legjobban, ha szürke felhők gyülekeznek az égen, jelezve, hogy pillanatokon belül esni fog. Mikor vihar volt, ő egészen odavolt a gyönyörűségtől. Ő volt Mosolyka, a „tudjátok, az a mosolygós kislány", őt nevezte mindenki Vigyorinak, de azért néha kell egy kis feltöltődés, hogy még többet tudjon nevetni és erre számára az ideális időjárás az eső volt.

Ma is nyomasztó, koromfekete felhők takarták el az ég kékjét, egyszóval Eni csodásan érezte magát. Az egész utcában egy lélek sem volt –persze, mivel munkaidő volt-, egyedül a szomszéd nénikével, Ilonka nénivel találkozott. Épp bevásárlásból jött hazafelé. Ilonka néni magának való alkat volt, Eni egész életében még csak egyszer beszélgetett vele a köszönéseken kívül. Lehet, hogy fura néni volt és Eni nem is igazán kedvelte, de volt benne valami különleges. Valami, amit mások, úgy tűnik nem érzékeltek. Eni viszont határozottan érezte. De egyszerre az összes érzékszervével... A nénit valami furcsa aura vette körül, amit Eni nemcsak látott (mert ő bizony látta az aurát, bár nem szólt róla senkinek), de valósággal hallott, szagolt, ízlelt és tapintott is. A néni aurájának mélykék, amolyan „unalmaskék" színe volt. Ha Eni elment mellette, halk hangot vélt hallani, olyat, mint amikor az esőcseppek bánatosan földet érnek, majd szétplaccsannak a földön. A néninek igazi „öregnéniszaga" volt, de ha az ember közel állt hozzá, melankolikus esőszagot érezhetett. Eni akárhányszor csak találkozott vele, a nyelvén érezte a chili paprika ízét, ami frusztráló hatással volt rá. És nem utolsó sorban a bőre egész felületén valami idegesítő érzés suhant át, mint amikor az ember testét tízezer muslinca borítja be. Egy szó mint száz, Eninek rajongania kellett volna Ilonka néniért, mert őt minden feldobja, ami lehangoló. De nem. Nem így volt. A néni ugyanis egészen ijesztően tudott nézni, és Eni ugyan eleinte megpróbált vele kedvesen beszélgetni, de egy idő után feladta, tudniillik képtelen volt állni a tekintetét. Ilonka néni mindenkire úgy nézett, mintha az illető épp most rombolta volna porig a házát, azonban előtte még a szeme láttára lengette volna meg az orra előtt az ő saját, rendkívül ravasz módon, a rózsaszín malacperselyébe rejtett pénzecskéjét.