Akik mások

Eközben Rióban

Carlos futott. Futott a kis favela utcáin, és a torkában dobogott a szíve. Ő csak egy kis kenyeret akart, erre megjelenik az a zsarnok és megveri. De a kenyér megvan. Ha ezt élve megússza, a kistestvérének és neki lesz mit ennie. Öccsével, Alejóval egy elhagyott és félig leomlott házban rejtőztek el, miután szüleiket és két nővérüket lelőtték. Öt éve már, hogy ott laktak. Öt éve már, hogy apjuk kifizette a tartozást családjuk négy tagjának életével, és még mindig üldözik őket.

Alejo még csak épp megtanult beszélni, mikor megtörtént a baj. Apjuk rossz embertől kért kölcsön, mikor a házuk utolsó részletét kellett kifizetnie. Nekik nem volt rá elég pénzük, mert édesanyjuknak, aki addig anyagilag eltartotta a családot, a csőd szélére került a vállalkozása, és nemsoká tönkre is ment. Tehát apjuk azt mondta, kimegy az utcára és az első szembejövő embertől kölcsönt kér. Balszerencséjére a helyi zsarnokbanda fejétől kért kölcsön. Baltasar (hogy kivételesen igazi nevén emlegessük) pedig nyájas mosoly és egy feltétel kíséretében kisegítette a családot. Megadta a pénzt, de kikötötte, hogy egy hónapon belül visszakéri kamatostul, különben elvesz valami mást. Ez a valami pedig nem más volt, mint a család összes tagjának élete. Baltasar elég különc zsarnok volt. A többi gengszterfőnöknek eszébe sem jutna ölni, mert nem kapta meg a pénzt. Nem éri meg nekik. Inkább sanyargatják még az áldozatokat, de mindenképp hozzá akarnak jutni a pénzhez. Baltasar azonban kegyetlen volt. Őt valójában nem a pénz érdekelte, hanem, hogy mindenki meghunyászkodjon előtte és engedelmeskedjen neki. Egyszóval féljenek tőle. Mindenkivel kötekedő volt, de Carlos amióta az eszét tudta, úgy érezte, a családjuk és Miguelék családja kifejezetten „érdekli". Carlosék nem tudták összespórolni a pénzt, ezért a határidő lejártának napján megjelent hat bőrkabátos, napszemüveges, és legfőképpen fegyveres alak a bejáratnál. Mindannyiuknak csak egyetlen golyó volt a pisztolyában. Carlos és Alejo csak az emeleten lakó kóbormacskának köszönhetően menekült meg. A macska érthetetlenül viselkedett ugyan, de ezzel kétségkívül megmentette a két fiú életét. A macska, akit ők egyszerűen Señornak hívtak, érdekes módon pont akkor jött le ételért kunyerálni, mikor a fivérekre szegeződött a pisztoly csöve.  Señorhihetetlen frekvencián kezdett nyávogni, majdnem úgy, mint egy szellem. És Baltasar bandájáról tudni kell, hogy egytől egyig mind babonásak. Ráadásul Señor fekete színű macska volt. A két bőrkabátos a fiúk helyett a macskára lőtt. Különös, de Carlos, mielőtt Señor meghalt volna, elégedett csillanást vélt látni a zöld macskaszemekben, bár valószínűbb, hogy csak képzelődött. Ám amíg a kabátosok a macskára figyeltek, Carlos, kezében az alig egyéves Alejóval, szemében pedig bánatkönnyekkel, szép csendben meglépett. Amint kiért a házból, rohant a legközelebb lakó barátjához, Miguelhez, akivel legjobb barátok voltak. Elmondta Miguelnek és szüleinek, mi történt, közben állandóan az ajtó felé tekintgetett, mikor rontanak be Baltasar emberei. Segítséget kért tőlük, hiszen tudta, hogy nem mehet vissza a házba. De sajnos Miguel családja is ugyanolyan szegény volt, mint Carlosé. Miguel azt javasolta, ezen az éjszakán aludjon náluk, és holnap keresnek egy jó búvóhelyet, ahol elrejtőzhet. Másnap áthívták Carlos többi közeli barátját, hogy rejtekhelyet keressenek neki és Alejónak. Rebecának, akinek különösen jó szeme volt, megakadt a tekintete egy rossz állapotú házkezdeményen. Gyanították, hogy lakatlan, ezért beóvakodtak. Ember nem lakott ott, viszont hemzsegett a kisebb-nagyobb élősködőktől. Egy teljes hetet azzal töltöttek, hogy lakhatóvá tegyék a helyet. Kitakarították, elkergették a rágcsálókat és rovarokat, majd utcára dobott deszkákból, pokrócokból és téglából asztalt, széket, ágyat eszkábáltak. Carlos beköltözött. A barátai közül valaki minden harmadik nap hozott nekik valami ennivalót, és szinte az egész napjukat náluk töltötték, hogy ne legyenek egyedül. Carlost meghatotta ez a gondoskodás, de a bőrkabátos emberek az egész negyedben elterjesztették a pletykát, hogy Carlos veszélyes bűnöző, aki ráadásul a kiskorú öccsét is belerángatta mocskos ügyeibe, és ha bárki látja, jelentse nekik. Így a fiúk közutálat tárgyává lettek, egyedül néhány igazán jó barátjuk állt ki mellettük. Ha épp senki nem akadt közülük, aki nélkülözni tudott volna egy kis ennivalót, Carlosnak kellett beszereznie, amivel minden alkalommal nagy kockázatnak tette ki magát. Mint például most.

Hátranézett. Nem követte senki. Most már lassított, és arra gondolt, hogy két perc múlva már Alejóval együtt falatozhat a Vár-lakban (ezt a nevet adták a romhalmaznak, mivel a testvérpár mindig várt valakit, és őket is mindig várta valaki, ha épp nem voltak otthon). Carlos a hóna alá csapta a kenyeret, körülnézett – nincs itt senki – és felbaktatott a lépcsőn. Leadta az arra a hétre érvényes kopogásjelszót: kipp-kopp-kopp-kopp-kipp-kopp, mire Alejo kinyitotta az ajtót.

– Szia, öcskös! – köszönt vidáman Carlos, mintha nem futott volna végig fél Rión, és mintha nem Baltasar elől bujkálnának itt öt éve. Próbálta azt a benyomást kelteni Alejo előtt, hogy ők nagyon is jól élnek, és az égvilágon semmi gondjuk nincs.

– Szia, Carlos! – köszönt vissza a kisfiú, és megölelte a bátyját – Mit hoztál? Mi van a hátad mögött? Látom, hogy van ott valami, mutasd meg! Kérlek!

– Az meglepetés! Majd odabent! – felelte a fiú, és mikor Alejo megfordult, hogy bemenjen a házba, egy pillanatra a gond felhőzte be arcát. Nem hazudhat élete végéig a saját öccsének! Joga van tudni, mi történt a családjukkal. De még nem... Még nem mondja el. Becsukta maga mögött az ajtót, és lehuppant a fotelbe, amit Mateo készített nekik. – Alejo, csukd be a szemed!

– Csukom! – mondta izgatottan a kisfiú és mindkét kezét a szeme elé tette. Carlos előhúzta a kenyeret és a műanyag figurát, amit az utcán talált.

– Kinyithatod – mondta. Alejo kilesett a keze mögül és meglátta a „zsákmányt". Amikor leesett neki, hogy a bátyja egy egész kenyér mellé még egy játékot is hozott, az arca kipirult a boldogságtól.

– Jaj, Istenem, nekem van a legeslegjobb tesóm a világon! – kiáltotta és Carlos nyakába ugrott, akinek ettől megfájdult a seb a vállán, de meg se nyikkant, beérte egy fájdalmas grimasszal, nehogy öccse rájöjjön, hogy nem volt ám sima az út hazafelé. Mikor Alejo kiörvendezte magát, komolyabb képet vágott, és fölvette azt a huncut mosolyt, amitől Carlos lánybarátai elolvadtak. – De nekem is van meglepetésem.

– Ugyan mi? – kérdezte Carlos őszinte kíváncsisággal és némi félelemmel... Az öccsénél sosem lehetett tudni, hogy a meglepetés azt jelenti, hogy lerendezte az ügyet Baltasarékkal, vagy éppen sok szeretettel készített az ő szeretett bátyjának egy kis saras-gilisztás-fürdőszobafalárólleszedettpenészes Alejo-féle specialitást...

– Gyertek! – kiáltott a konyhának kinevezett raktárhelyiség felé. Hirtelen lekapcsolódott a villany és kis gyertyák fényei villantak fel. Aztán a gyertyák egyre közelebb jöttek, megálltak Carlos előtt (már amennyire a gyertyák képesek állni) és felharsant a jól ismert dallam:

– Boldog szülinapot! – és a végén a Carlos számára a világ legkedvesebb hangja – Isten éltessen, Carlos!