Múltbéli képek

Kezdetek

Elmúlt ez az igen zord telünk, de anya továbbra is távol volt, azóta se tért vissza. Tavasz első napján kaptunk egy levelet ismeretlen feladótól. Apával izgatottan bontottuk ki és néztük meg, hogy mi áll a levélben. Sürgősen el kell, hogy utazzunk Kanadába távoli unokatestvéremhez. Pár nappal később már a reptéren ültünk várva az indulást. Egyikőnk se volt beszédes, mindketten gondolkodtunk. Nagyon hasonlítottunk egymásra, mégse voltak közös témáink. A repülőn ő el is aludt, én a kedvenc időtöltésemet csináltam, olvastam. Sajnos az út nem volt eseménytelen. Egy szőke kislány rosszul lett a repülőn, nem kapott levegőt és újra kellett éleszteni. A személyzet közül senki se tudta őt megmenteni. Pár perc alatt meghalt és nem foglalkoztak vele. Sok utas kidülledt szemmel és szörnyülködéssel nézte a holttestet. Az egészben az volt a legfurább, hogy a kislány egyedül utazott, így a pilóta csak azt mondta, hogy tegyék bele egy zsákba és leszállás után a temetőbe vigyék el eltemetni. Apa az egész utat végigaludta. Miután elmeséltem neki mi történt, elment a pilótához, de nem árulta el, hogy miért. Poggyászaink felvétele után taxiba ültünk.

Csodaszép volt Toronto. Hatalmas épületek magaslottak fölénk, amikben a Nap fénye tükröződött vissza. Nagyon sok ember élhet itt. Az utcán megannyi stílus és nemzetiség jelent meg. Ehhez képest a kicsi Helpshire egy hobbitlyuk volt. Sosem jártam még itt, tulajdonképpen az unokatestvéremet se ismertem.
Lehúztam az ablakot, a külváros felé közeledtünk.
Az út jeges volt, így a taxi nagyon lassan ment. Erdei utakon kanyarogtunk fel a hegyre, ahol még a hó nem olvadt el.
Fél óra elteltével megérkeztünk a házhoz, ami egyedül állt ott. Valahogy a ház kisugárzása erős volt és félelmetes, amitől rossz előérzetem támadt.
Amint apum kipakolta a csomagokat elindultunk az ajtó felé. Egy oroszlánfej helyezkedett el rajta. Kopogtattunk, mire egy hórihorgas, vékony komornyik fogadott minket. Az arca hófehér és a szeme alatt fekete karikák voltak. Elvette bőröndjeink, majd apa nővéréhez vezetett, aki az állítólagos keresztanyám. Charlotte nagyon szép nő volt. Hosszú ében fekete haja sugárzott, hófehér bőre a tisztaságát és nemességét tükrözte. Gyönyörű fekete csipke ruháját úgy viselte, mint egy előkelő grófnő. Engem egy vámpírmenyasszonyra emlékeztetett, de megvolt benne minden ami emberivé tette őt. Megmutatta szobáinkat, vagyis inkább lakosztályainkat. (Hatalmas ház volt, ami kívülről nem igazán látszott.) A szoba nagyon szépen és viktoriánus korabelien volt berendezve. Megjelent a baldachinos ágy, elődeink portréi a falon, a sarokban egy féloldalas 18.századi szófa helyezkedett el, emellett egy csatát ábrázoló faliszőnyeg díszelgett a falon.
Arisztokratának éreztem magam. Miután kigyönyörködtem magam a szobában kipróbáltam a párnákkal teli ágyat. Az ajtó kinyílt mikor már elhelyezkedtem, Charlotte jött be.
-Látom kényelmesen befészkelted magad ükanyám ágyán-hirtelen feültem ahogy ezt meghallottam. -Kérlek maradj ő már úgyse bánja, sőt örül, hogy tetszik neked! Gondolom észrevetted, hogy ez már nem egy mai ház. Az elődeink építették fel 1270 nyarán. Sokszor leégett, de tulajdonosai mindig újjá építették. Akkor még várként szolgált, de az idő múlásával kastéllyá formálták. A berendezési tárgyak, a bútorok, mindet őseink hagyták ránk.
-Miért mondod el ezt nekem?-vágtam közbe. 
-Mert hiszem, hogy egyszer te is és utódaid is itt fogtok élni.Illő tudnod ez ódon ház történetét!
-Rendben, kérlek folytasd!