Múltbéli képek

1.kép: 1270-1289

Charlotte egy fiúval folytatta történetét: -1270 nyarán látta meg a napvilágot birtokunk első tulajdonosa. Lovagi korba született. Az élete szerencsésen kezdődött, mivel az anyja egy hercegi család tagja volt. Pár évvel a fiú születése után, szülei meghaltak az éppen akkor kitörő pestisjárványban. A fiú nevelőapjánál, egy tanyán nőtt fel. Minden mezőgazdasági tevékenységet el tudott végezni, de az alap műveltségek nem álltak birtokában, a nemesi származás ellenére se. A fiút Adamnak hívták és úgy tudom, hogy nem volt képes kimutatni szeretetét, egyszerűen nem érezte a szerelem forró érzését. Az ő korában minden előkelő kisasszony, akikkel a piacon találkozott, odaadta volna magát neki. Adam figyelmen kívül hagyta, csak a gyerekkori álmára koncentrált: lovaggá szeretett volna válni és megvédeni a hazáját. Nem sokkal később már apród volt. Nagyon gyorsan tanult és hihetetlen, de tudott lanton játszani. Ez a tehetsége elfedte írás- és olvasástudatlanságát. Az öltözete viszont egy lovászfiúéhoz hasonlított. Szakadt, elhordott fehér "ing" és a trágyaszag ellenére 1289-ben ő lett a legünnepeltebb lovag a városban. A hölgyekkel még férfi nem bánt ilyen gyöngéden, ahogy ő tette 19 éves korában. Ez év tavaszán, annak is egy napján, megpillantott egy elbűvölő szőke lányt a királyhoz igyekezve. Olyan bájos volt és idős, mint most te. -Ekkor hirtelen rám nézett Charlotte.- A fiú egyből beleszeretett, és még ő se értette hogy hogyan történhetett, de imádta azt az érzést.
-Bocsáss meg, hogy megint közbevágok, hogy nézett ki pontosan Adam?

-A házban találsz róla képet, amin a feljegyzések szerinti Adam van megfestve. Ha jól emlékszem vállig érő egyenes sötétbarna haja volt, az arca meg olyan szép, mintha angyalok faragták volna. Szólt is egy mondás róla: Az arca akár a rózsa, a keze akár a bársony.

-Mi lett a lánnyal?- kérdeztem, visszatérve a történethez.

-Nem tudom pontosan. Feljegyzések alapján csak annyit tudok , hogy a király egyik örömlánya volt és a neve Madelyn.

-Mondd, hogy ez csak véletlen!

-Bizonyára az. Most magadra hagylak, pihenj a fárasztó út után!

Kiment. Egyedül maradtam a zavaró gondolatokkal. Nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni a hasonlóságot azzal a lánnyal. Elhatároztam, hogy másnap felkeresem a fiú képét és felfedezem a házat. Reggel egy különös nevetésre riadtam fel. Egy kislány nevetése volt. Felültem az ágyon és észrevettem a fotelben egy fekete rózsát, mellette egy szőke hajtinccsel. Kirázott a hideg és remegtem, mikor közelebb mentem hozzá. Kerestem az összefüggéseket a temetőben és a repülőn lévő kislánnyal. Egyelőre semmit se tudtam róla. Zsebkendőbe tettem a tincset és bedugtam az ágy alá. Közelebb sétáltam az ablakhoz, hosszú selyemköntösöm a földet súrolta. Az ablakon jégvirág tündökölt, kint nagy pelyhekben esett a hó. Apa a havat lapátolta a komornyikkal. A szófára egy gyönyörű, fehér csipkeruha volt kikészítve és emellett is egy fekete rózsa helyezkedett el. Óvatosan felvettem a ruhát, azután elindultam felkeresni az ebédlőt. Nagyon eltévedtem, mert egy sötét folyosón találtam magam. Az ablakok itt ezen a szakaszon be voltak deszkázva. A falakra ismét festmények voltak feltéve. Adam portréját nem találtam meg, viszont ledöbbentem mikor magamat véltem felfedezni az egyiken. A kép alá 1813, Madelyn d'Armand, francia színésznő volt írva. Kérdések közepette álltam ott a félhomályban, mikor valaki megérintette a vállam.

-Madelyn? -szólalt meg mögülem egy hang.

Megfordultam. Az a titokzatos fiú állt velem szemben aki Emily néni sírjánál volt. Ő az unokatestvérem, Benjamin. Megmutatta merre van az étkező. Mire odaértünk, már terítve volt számunkra, de úgy látszott, hogy csak mi ketten nem ettünk még.

- Miért lepődtél meg annyira a színésznő képén? -törte meg a csendet Benjamin.

-Ugyanúgy néz ki mint én és ugyanúgy hívják mint engem! -válaszoltam kissé feldúltan miközben felvágtam az almát.

-Hiszen az te vagy!

A kés kiesik a kezemből és beleáll a combomba. Nem érzek fájdalmat, minden elhomályosul. Csak az jár a fejemben, hogy hogyan lehetséges mindez. Pár perccel később érzek mindent. Ben éppen a sebemet kötözi. A ruhám vörös foltokkal van tele.

Magamhoz tértem. Ben azt mondta, hogy nem nagy a seb, de jó lesz vele vigyázni. Elvitt az ölében a szobájába, mivel az közelebb volt. Pihennem kellett. Mikor már hunytam volna le a szemem, Ben szobájának falán megláttam Adam festményét. Tágra nyílt szemekkel néztem, teljesen hasonlított Benre. Hamarosan ő zökkentett ki ámuldozásomból.

-Nem vetted még észre, magad és a lovag közötti hasonlóságot? -szögeztem neki kérdésem.

-Dehogynem, tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy nem nagyon öregedtem azóta -válaszolta szemrebbenés nélkül.

-Nem értem!

-Majd megérted!