Moonlight - Holdfény

1 Rész

Két hete zártak be ide. Egy olyan dolog miatt, amit nem is én követtem el, legalábbis így emlékszem. Egy hete nem kaptam enni, se inni rendesen. Az első héten, kétnaponta betoltak nekem a rácsok között egy fél pohárnyi innivalót, és száradt kenyeret. Nem lehetett vele jól lakni, de arra elég volt, hogy ne haljak meg. Ugyanis azt akarták, hogy szenvedjek azért, amit szerintük elkövettem. Nem érdekelte őket az, hogy 17 éves vagyok, és még nem lehet börtönbe zárni. Tulajdonképpen ahol most én vagyok, az nem is nevezhető fogdának. Nincsenek fegyveres őrök, se jajgató rabok. Csak én vagyok, és a tenger zúgása. Az őrség bezárt egy szikla - koporsó nevezetű helyre, aminek az a lényege, hogy az ember egyre ritkábban kap táplálékot, majd szépen, fokozatosan kiszárad, és meghal. Csodás életkilátás nemde? A hegy oldalába vájt alig egy szobányi terület, ahol életem hátralévő napjait töltenem kell. Azt mindenki tudja, hogy innen nem lehet megszabadulni. Teljesen esélytelen. Az egyik oldalról a hegy állja el az utadat, a másik oldalról, ami a tenger felé néz ott a rács. Cellám előtt természetesen van egy szűk út, amin felhoztak ide, de nagyon veszélyes rajta közlekedni. No, de térjünk vissza rám, azaz arra, hogy egy hete nem vittem be a szervezetembe semmi éltető dolgot. Hamar érezni kezdtem, hogy a testemben lévő víz apránként elpárolog, és a szám teljesen kiszáradt. Nehézzé vált a levegővétel, és fájtak a csontjaim. A belső szerveim sem bírhatták már sokáig, gondolom, mert nem értek ezekhez a dolgokhoz. Egész álló nap mást sem csináltam, mint kínlódtam, és a koszos, göcsörtös padlón feküdtem. Ennek azok az emberek, akik ide juttattak nagyon örültek. Én pedig tűrtem, nem tehettem mást. Lázadjak fel úgy, hogy alig állok a lábamon, és reménytelen szabadulni a szikla - koporsóból? Eddig senkinek sem sikerült, miért pont én tudnék megszökni innen? Nehogy azt higgyétek, hogy nem vagyok magabiztos, vagy, hogy nem hiszek magamban, de azért gondoljuk már át egy kicsit a dolgokat! Annyira legyengültem, hogy a szememet is nehéz volt nyitva tartanom, mert zavart a fény, és erőfeszítést jelentett arra koncentrálom, hogy ne csukódjon le. Egy idő után már nem foglalkoztam vele. Úgyse lát senki, nem foglalkozik velem egy lélek sem. A kiabálást pedig az első hétben meguntam, így aztán teljesen fölöslegessé vált a szemem miatt is szenvednem. Összegezve az eddigieket csodálatos látványt nyújthattam két hét elteltével. Kíváncsi voltam arra, hogy még mennyi ideig fogok élni. Valószínűleg nem sokáig, de azért egy ilyen helyzetben nem lenne rossz tudnom, hogy meddig kell még eltűrnöm ezt a kínt. Tippelésem szerint pár napom van már csak hátra, maximum egy hét. Mindegy, végül is majd kiderül nem? Csukott szemmel élveztem, ahogy a nap sugarai besütöttek a „koporsómba" és egy kicsit feltöltött energiával. Nagyon minimális erőt tudtam magamba szívni, de jól esett. Egy pillanatra elhittem, hogy minden rendben van a világon, ám amint eltakarta egy felhő a Napot ráeszméltem, hogy óriásit tévedtem. Ha minden egyes dolog „oké" volna, akkor én most nem lennék bezárva egy nyirkos, hideg helyre. Most úgy őszintén, miért kesergek, ha reménytelen innen kijutni legalábbis számomra, azt még sem várhatom, hogy megjelenik a szőke herceg fehér lovon, és egy varázskarddal kiszabadít. Hagyjuk már! Kinőttem abból a korból, hogy elhiggyem ezeket a meséket. Megpróbáltam ráhangolódni a tenger morajlására, és elaludni. Álmomban nem érzem a fájdalmat, a levertségen, tétlenséget. Így megkíséreltem most is elszenderedni. Sikerült. Az álmomban szép, távoli országokban jártam, ahol kedvesek az emberek, és ahol jó élni. Éber állapotomban természetesen tudom, hogy ez nem igaz, de a jelenlegi körülmények között úgy érezem, hogy megengedhetem magamnak.