Moonlight - Holdfény

5 Rész

Válaszra nyitottam a számat, majd be is csuktam. Nem tudtam mit mondani. Végre megfogalmazódott bennem egy normális válasz, amikor ismételten köhögő rohamot kaptam. Előredőltem az ágyon, és a hasamra szorítottam a kezemre, remélve, hogy attól jobb lesz.

- Ó milyen udvariatlan vagyok - ha most akar bemutatkozni, esküszöm, lecsapom - máris hozok vizet, és egy kis ennivalót. - mondta, majd elrohant a konyhába. Egy bögre vízzel, és keksszel tért vissza. Elvettem tőle a csészét, és kortyonként ittam meg. A süteményhez hozzá sem nyúltam. A gyomrom teljesen üres volt, de nem kívántam semmilyen ételt. Bár, egy négysajtos pizza jól esett volna, vagy úúúú, spagetti. De régen ettem paradicsomszószos tésztát, nagymamám baracklekváros sütiét is rég majszoltam, mindezek dacára tartom magamat ahhoz, hogy nem eszem semmit. Így megy ez nálam, jobb, ha minél hamarabb hozzá szoktok.

- Jobb? - kérdezte, és aggódó tekintete elárulta, hogy tényleg érdekli.

Bólintottam, majd visszadőltem az ágyra. A fiú leült a kandalló előtti karosszékbe, és rám emelte, milyen színű szemét? Te jó ég. Egy 18 év körüli sráccal vagyok egy házban, kettesben, és semmit sem tudok róla. Kezdve a nevével.

- Min gondolkodsz? - kérdezte.

- Semmin. - jó, ez eléggé átlátszóra sikerült, én is belátom.

- Nyilvánvalóan. Ugye tudod, hogy muszáj lesz enned valamit? Így nem maradhatsz, csont soványan és legyengülve. - jelentette ki.

- Persze.

- Komolyan mondom, vagy ha te ezt az utat választod, akkor

légy szíves hagyd el a házat. - közölte.

Hú, döntés elé állított az biztos. Maradjak itt ezzel a sráccal, akiről az égvilágon semmit sem tudok, lehet, hogy leányrabló, esetleg kereskedő, vagy menjek el a vakvilágba úgy, hogy egy kilométert nem tudok megtenni anélkül, hogy a földre kerülnék. Szerintem eléggé egyértelmű, hogy melyiket választottam. Felálltam az ágyról, és elindultam az ajtó felé, szépen, lassan. A fiú döbbenten nézett rám, nem tudta, hogy mit is csinálok. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem az udvarra. A hűvös levegő átfújt a szakadt pólómon és nadrágomon, megborzongtam, de nem foglalkoztam vele, hanem elindultam nyugat felé, azt hiszem nyugat felé, ám nem vagyok benne biztos.

- Haza mész? - hallottam a hátam mögött az újonnan megismert hangot.

Elmosolyodtam, és megfordultam.

- Miért érdekel? - kérdeztem rekedtes hangon. - Az előbb még azt mondtad, hogy menjek el...

- De csak akkor, ha nem vagy hajlandó enni.

- Nos, az a helyzet, hogy nem szándékozok most étkezni, így gondoltam megkíméllek attól, hogy neked kelljen kitenned a lakásodból, ezért eljöttem magamtól. - fejtettem ki.

Ha meg is lepte a válaszom nem mutatta ki felém, hanem faarccal szólt hozzám.

- Értem. Tehát te egy depressziós, életgyűlölő, önkínzó, búskomor csaj vagy, aki most, a szemem láttára akar véget vetni az életének. - sorolta.