-Elment?-kérdeztem miután kimentem a szobából.
Anyám könnyes szemekkel nézett rám,arcán meglepettség tükröződött.
-El-szipogta.
-Ne sírj utána.Nem érdemli meg.Megcsalt azzal a ribanc Maryvel és jobban szereti az ő gyerekeit,mint engem.Felejtsd el.
-De kisfiam,ő az apád-zokogott.
-Nem.Ő sosem viselkedett apaként,és innentől kezdve egy senki számomra.
-Ne mondj ilyet.Majd visszajön-bizonygatta.
-Jaj anya ne légy már ilyen naiv.NEM JÖN VISSZA!FOGD FEL.-kiabáltam.-Ha én 13 évesen tudatosítom,te is tedd azt.
Erre már nem mondott semmit,csak nézett rá ijedt szemekkel.
-Mi történt veled kisfiam?-kérdezte.
-Többé ne hívj a kisfiadnak.Thomasnak szólíts,megértetted?
-De te mindig az én kisfiam leszel...
-Anya!!
-Rendben,Thomas-mondta végül,mivel összerezzent az ordításomra.-Legyen ahogy akarod.
Bólintottam és az ajtófelé sétáltam.
-Hova mész?
-Megújulni.-mondtam és becsaptam magam mögött az ajtót.
