Rózsaszín szerencse

Untitled Part 1

1. rész

„Briana!" tépte ki anya a fülhallgatót a fülemből. „Már fél órája szólítgatlak! Ha nem jöttem volna be, apa jött volna!"

„Bocsi, bocsi..." kértem gyorsan bocsánatot. „Mi történt?"

„Kicsi Margaret megint rosszul érzi magát. Kórházba kell mennünk."

„Nekem is?"

„Nem, te vigyázni fogsz Lilianra."

„De-... na jó..."

„De azt a fülhallgatót már látni sem akarom!" figyelmeztetett anya és a barna fürtjei ide-oda röpködtek a levegőben, ahogyan sietett. Egy régi rózsaszín pólót viselt, ami már kikopott a sok mosástól. A szakadt és kisúrolt farmere, mely filctollakkal és tollal volt telerajzolva, a kedvencei közé tartozott. Egy pár borzalmasan kinéző sötétbarna cipőt viselt spiccel.

Aztán valami eszembe jutott és áthajoltam a korláton: „És apa?"

„Velem jön!" kiáltotta anya és már csak az ajtó csapását hallottam.

„Ahh. Csúcs. Ismét egyedül azzal a barommal." mondogattam magamnak mérgesen és mentem aludni a szobámba.

Leültem az ágyra és megint lejátszottam magamnak a dalokat, amikor eszembe jutott, amit anya mondott-kihúztam a fülhallgatókat és eltettem a őket a fiók mélyére.

Kinéztem az ablakon és láttam, hogy anya kínlódik Margarettal, apával és a mindent tudni akaró Liliannal.

Apám két éve autóbalesetet szenvedett, azóta tolókocsin közlekedik. Margaretnek pedig egy éve diagnosztizáltak asztmát és csak saját kockázatra van otthon. Úgyhogy anya lett hirtelen a családfő és mindent ő szervez. Titkárnőként dolgozik. Nem dolgozik mindenki helyett, mert én is dolgozom-reggel suli, délután munka, este házik és alvás. Nap mint nap a hétvégék kivételével, akkor a kertben dolgozom.

Lilian pedig nagyon hangulatfüggő, jogtalanul felmentem őt olyan dolgok alól, amitől nem is kellene. Amíg én dolgozom, ő vásárol. Eléggé elkényeztetett. A nénikénk kényeztette el őt-nem akar velünk semmi közöset-és minden héten ad neki zsebpénzt, kétszer annyit, mint amennyit én kapok pocsék fizetés gyanánt.

Csak hogy tisztázzuk-én 15 vagyok, Lilian majdnem 12, Margaret 3, anya 45 és apa 51 éves.

„Brianááá!" zavarta meg az elmélkedésem Lilian. Halványlila ruhát viselt és a fehér zoknija tökéletesen illett a –drága- halványlila cipőkhöz. A haja össze volt tűzve egy nagy lila virág alakú csattba.

„Mi van?" kérdeztem tőle durván.

„Elviszel a városba." ez nem kérdés volt, hanem válasz.

„Anya tud róla?"

„Kérdeztem tőle a kocsinál éés...igent mondott."

„Nem hiszek neked. Szépen otthon maradsz. Tudod, hány óra van?!"

„De a nagyi megengedte! Felhívom anyát!"

Visszafogtam őt korábban, mint ahogy hülyeséget csinálhatott volna.

„Most biztosan nem fogsz neki hívni." Elvettem tőle a mobilját.

„Miéért! Add visszaa!"

„A húgod kórházban van és lehet, hogy megint egy hónapig lesz ott, neked ez mindegy? "

Nem figyelt. Csak a telefon után nyújtózkodott. Hogy lehet valaki ennyire undorítóan önző? Jaaj, igen, az én húgom.

„Haló, abbahagyhatnád, hogy állandóan csak magadra gondolsz? "