Rózsaszín szerencse

Untitled Part 7

7. rész

Péntek este már minden el volt intézve és az egész családom csomagolt. Titokban a táska aljába rejtettem a rózsaszín magassarkúm, hogy szerencsém legyen. Még akkor is, ha azt gondolom, Izabelának több szüksége lesz rá.

Szombaton korán reggel elindultunk. Erősen magamhoz öleltem Izabelát, sok szerencsét kívántam neki és hagytam egy üzenetet Marcelnak:

Kedves Marcel!

Az, ami a házunk előtt történt, elnéztem neked. Valójában ártatlan vagy. A családommal elutaztunk egy távoli földre, két hét múlva visszajövünk. Viszlát.

Üdvözlettel, Briana.

Természetesen Liliannak muszáj volt felhívni az összes ismerősét, barátját, de szerencsére a telefonszámla már nem izgatott annyira, mint valaha.

Izabela hosszú tekintettel búcsúzott tőlem, a szemei most is kicsit világítottak, közben pedig a Marcelnak írt üzenetem szorongatta.

Amikor megérkeztünk a kirándulás helyszínére, kicsit görcsberándult a gyomrom. Anglia. A hely, ahol Izabela született. Megálltunk egy kis ház előtt, ahonnan egy vékony magas nő jött ki.

„Jó napot," szólított minket kellemes hangjával, melyben egy kis szenvedés volt hallható „az én nevem..."

„Poolová Asmetist" suttogtam.

Az a nő úgy nézett ki, mint a megtestesült jóság. Az ő túlságosan világos barna hajszálai egészen a derekáig értek. Még világosabb szemei voltak, mint Izabelának. A szemei világítottak a sötétben is, mint egy világítótorony, ami célt ad a hajókat. Természetesen ezt senki se látta. Ezenkívül vékony és magas volt, virágmintás ruhát viselt, hajában pedig egy kék virág díszelgett.

„Oh," érdekesen tekintett rám, majd lassan bólintott „ezek szerint már hallottak rólam."

„A lányunk valószínűleg igen." szólalt meg apa, enyhén a kocsira támaszkodva. Csodálatos volt őt a saját lábain állni látni.

„Izabelánkat nagyon szereti. Maga...ha nem tévedek, az ő testvére?" tudakolta anya.

„Igen, az vagyok." mosolygott Asmetist. „Segítek a csomagokkal."

Minden olyan öreg hatással volt rám. Mintha más korból lett volna. Viszont a maga módján szép volt. Zöldellő természet, madárfütty, kedves, mégis titokzatos emberek, kicsi és családias házacskák. Alexnek is tetszett a környék. Gyorsan beilleszkedne.

Amint kicsomagoltunk és jóllaktunk, kölcsönkértem a telefont, majd kimentem, hogy felhívjam Izabelát és kimentem az erkélyre.

„Hogysmint? Megjelent?"

„Nem, egyáltalán." mondta szomorúan Izabela.

„De meg kell jelennie, nem? Még rengeteg ideje van..."

„Csakhogy ő azt mondta nekem, hogy velem akarja elintézni. Négy szem közt. Szóval nem tudom, mi tartotta fel. Nem tudom, mi baja van velem."

„Én se értek semmit."

„Asmetist törődik veletek?"

„Természetesen. Mindenkinek talált szálást és kiadós vacsorát készített számunkra. De miért pont ide küldtél minket?"

„Mert úgy gondolom, hogy Asmetist törődik veletek, még ha én..." sokáig meg se szólalt, de én tudtam, hogy mit akar mondani, „ezt nem tehetem."

„Akkor ne mondd, minden úgy fog alakulni, ahogyan kellene."

„Remélem," suttogta, „egyelőre üdvözölj mindenkit."