Szabadíts meg

Prológus

Maia

Óriási házunk még nagyobb kertjében, a régi jegenyefa alatt ücsörögtem. Lábaimon húzódó fehér harisnyán itt-ott megjelent néhány barna folt, ami az én érdeklődésemet nem kötötte le kellően, ám anyámét annál inkább.

- Maia Eastwood, hányszor mondjam még, hogy ne heveréssz a földön! Ez a viselkedés nem egy úrinőhöz méltó! Azonnal kelj fel, és gyere ide, megérkeztek a vendégeink! - tekintélyt parancsoló szemei körül, tökéletes arcbőrén már feltűnt néhány ránc, hiába próbálta takargatni, és eltüntetni mindenféle csodakrémmel ; lehet ő akármilyen befolyásos személy a politikában, azért az idő őt is megelőzi.

- Máris, anyám! - mondtam neki, és sebtében összecsuktam rajzos kis könyvemet. Talpra álltam, majd alaposan leporoltam hófehér ruhám, és a feszülten ácsorgó nőhöz szaladtam.

Megindultunk a zöld ösvény mentén. Anyám a nyakában lógó gyöngysorát csavargatta, én pedig magassarkúja nyomait követtem. Ahogy beléptünk a házba, rögtön megcsapott a jéghideg ridegség. Sosem tudtam erre a helyre otthonként tekinteni. Túl nagy, és üres, hiába van tele szobalányok tömkelegével. Áthaladtunk a folyosón, amely annyira tiszta volt, hogy láthattam saját, rémült tekintetem a szép sorban elhelyezett kövön. Nem tudtam mit kezdeni vele, idők ideje óta ilyen. Persze, nem mintha félnék valamitől - erre vannak a testőrök -, inkább mondanám a sehova sem tartózás érzésének jelképeként.

- Elnézést a késésért, Barbara! - csiripelte anyám hangja, ahogy beléptünk az étkezőbe. A méteres asztal gyönyörűen megvolt terítve ; tört fehér abrosz futott végig teljes hosszán, finomabbnál finomabb, egzotikusnál egzotikusabb ételek tömítették el, négy ezüst terítékkel keretezve, melyhez kristálypoharak is tartoztak. Az asztal egyik felén egy szőke, órási (mű)mosolyú nő ült. Tökéletesen szabályosra fésült lófarkából, és ugyanilyen rendességgel vasalt ruhájából ítélve ugyanolyan karót nyelt lehetett, mint az én édesanyám. Rögtön mellette, egy kisfiú ücsörgött. Már az étkező másik végéből látni lehetett, hogy lábaival szüntelen kalimpál az asztal alatt. Mégsem ez volt rajta a legfeltűnőbb, hanem szikrázó, tengeri hullámokat és habokat idéző kék írisze.

Mindez csekély 13 éve történt. Az Eastwood család azóta sem találkozott Barbara-ékkal, és az én érzelmeim sem változtak ; még mindig nincsenek, ahogy annak a négy éves kislánynak sem voltak soha.