Szabadíts meg

Első

Maia

    Tapasztaltátok már, hogy akárhová mentek, legalább négy szekrény méretű testőr követ? Nem? Nos, én igen. És azt, hogy szabad döntéseitek vannak? Hogy azt csináltok, oda mentek, ahová és akivel akartok? Én meg ezt nem. Viszont egyik reggel jó hangulatában találtam anyámat, amit meg kell, hogy jegyezzek, elég ritkán fordul elő. Kapván az alkalmon, rögtön lecsaptam rá.

- Jó reggelt, anyám. - Felöltözve, kisminkelve, tökéletes frizurával mentem le. Ahogy rám pillantott, hideg kék szeme elégedetten futott rajtam végig. Plusz pont nekem.

- Minek köszönhetem kora reggeli jelenléted, Maia? - kérdezte, miközben megragadta a kristálykancsót, és ugyanebből készült poharába töltött belőle. Kissé meglepett, hogy ezt a feladatot nem az egyik szobalánnyal végeztette el. Viszont, annyira már ismert, hogy tudja, minimum fél nyolc előtt engem emberi állapotban találni különleges helyzet. Ehhez értett ; minden rossz szokásomat ismerte. Más nem is tűnt fel neki belőlem.

- Emlékszel arra a fekete, Chanel kalapra és Prada napszemüvegre? - közelítettem meg óvatosan, és az ő kedvenc témája felől kérésem.

- Ó, igen. Remekül álltak volna neked. - Bólogatott, majd belekortyolt a frissen facsart narancslevébe.

- Nos, visszamentem megvenni őket. És.. Arra gondoltam, hogy ma ki is próbálhatnám, ha nem bánod.

- Rendben, szólok Edwardsnak és Wright.. - kezdte, de türelmetlenül beleszóltam. Torkára fagyott a szó, a kristálypohár megállt a kezében. Utálja, ha elcsitítják.

- Semmi szükség rá! - a kelleténél hangosabban beszéltem. Amint reménnyel teli tekintetem találkozott az ő kemény szempárjával, szégyenteljesen lehajtottam fejem, és úgy folytattam tovább. Az Eastwood családnál a tiszteletlenség nincs megtűrve. - Mivel nemsokára betöltöm a tizennyolcat, talán elmehetnék egyedül. Tudod, Edwards, Wright, Reed vagy akár Simmons nélkül. - Lillyen Eastwood egy nyári, napsugaras szombat reggel, hat óra negyvenhat perckor, smink nélkül egy selyemköntösben narancslevet kortyolgat, a közelében egy cseléd sincs, és éppen lánya ajánlatát fontolgatja. Azt hiszem, megtaláltam a világ nyolcadik csodáját.

- Igazán kockázatos.. Nem hiszem, hogy helyes lenne. - Végelegesen kiitta pohara tartalmát.

- Anya, nemsokára nagykorú leszek, és még soha az életemben nem voltam egyedül sehol, az ég világon! Te pedig most lettél túl egy fontos, és utólag sikeres megbeszélésen, minek előkészületeiben segítettem. Legalább csak most az egyszer hadd kapjam ezt jutalmul, valami méregdrága táska helyett! Kérlek!

- Jól van - sóhajtott néhány perc gondolkodás után -, de a telefonod végig legyen nálad, és állítsd be Simmonst gyors hívásra, ha valami történne! - Igen, ez hivatalosan is bekerülhet a világ csodái közé. Anyám még sosem engedett meg nekem semmit. - A kalap-napszemüveg kombót nehogy levedd, egy pillanatra is! És az sem lenne hátrány, ha azt a barna, vékony Prada sálat a nyakadba kötnéd.

És így történt, hogy én, Maia Eastwood egyedül sétáltam a Central Park felé. Igaz, a kinézetem olyan volt, mint egy bujdosó filmsztáré, de azért egy politikus házaspár lányának lenni sokkal veszélyesebb, mint egy eheti tinibálvány. Imádtam, ahogy a kései júliusi nap sugarai simogatták az arcom, ahogy a lágy szellő bele-bele kapott lenge ruházatomba. Amint találtam magamnak egy megfelelő helyet, leterítettem több száz dolláros kasmírpokrócomat, és elnyúltam rajta, azt játszva, hogy egy hétköznapi tini vagyok. Elővettem kedvenc könyvemet, melyből legalább hét példány van még otthon, de nekem mégis ez volt a kedvencem. Ezt olvastam legelőször, és az író is ezt dedikálta. Öröm volt a kezemben tartani, végigsimítani a néhány már elkopott oldalon. Ahogy a meleg sugarak körülzárták testem, és gyengéd érintésekkel ölelgettek, életemben először éreztem, hogy élek. Hihetetlen volt, ott lenni, feltűnés nélkül, csak élvezni a csendet és egyedüllétet. Egyszerűen tökéletes volt. Képtelenség volt számomra, hogy ez a valóság.

Gondolataimat próbáltam a könyvem felé terelni, de nem sikerült, ezért inkább előkotortam a régi kis rajzfüzetem és egy szénceruzát. Behunytam a szemem, és csak hallgattam a madarak kedves csiripelését, a kisgyerekek boldog kacaját. Egyszerűen csak kizártam magam, és a külvilágra koncentráltam, és rajzoltam. Az üres, fehér lapon hirtelen egy vidám család tűnt fel, akik élvezettel játszadoztak egy szép, átlagos méretű kertben. Keserűen elmosolyodtam. Ezek akár mi is lehetnénk. Ha anyám és apám nem lennének szörnyen merev politikusok, akiknek csak a pénz számít, vagy ha az én egyetlen bátyám nem lenne a Harvardon, és nem tojna magas ívben a fejemre.

- Hé, vigyázz! - hallottam hirtelen egy kiáltást, de már késő volt. A kockás kasmírpokrócomon egy fiú terült el, lábai alatt egy gördeszkával. És, nos.. A fiú alatt meg én. A rajzfüzetem kizuhant a kezemből, a szénceruzám kettétört. Márkás napszemüvegem lerepült az orromról, valahova oldalra, a kalapom pedig hátracsúszott. Az idegen két karjára támaszkodott, valahol a csípőm fölött, majd ülőhelyzetbe rántotta magát, én pedig csak kábultam hevertem ott, egy helyben. Szeme sarkából láttam, ahogy a fiú felemel valamit a pokrócól, és a fejére helyezi, aztán hirtelen eszébe jut jelenlétem, majd felém nyújtja a kezét. Persze bennem még maradt annyi méltóság, hogy ne fogadjam el, és magam erejéből tápászkodjak fel. Dühödten ránéztem, de amilyen lendülettel összekaptam magam, olyan lendülettel kábultam vissza előző állapotomba a meglepettségtől. A fiú szemei szörnyen kékek voltak. Sok hasonló színű szemet láttam már, de valahogy anyám íriszei után nem bírtam elviselni a kék szemű embereket. Ennek az idegennek a szivárványhártyája viszont valamiért annyira különbözött az eddig látott kékek árnyalatától, hogy egészen megrémültem.

- Nem látsz a szemedtől? - végül csak ezt nyögtem ki. Nem akartam ennyire nyers lenni vele, de megjelenése teljesen letaglózott. Egyszer megyek el valahova egyedül, akkor is rám kell zuhannia egy idegen gördeszkás fiúnak, hát persze..

- Csigavér, kislány! - Mikor azt hittem, megbántom a szövegemmel, egyáltalán nem számítottam rá, hogy egy ilyen nevetséges szlenggel szól majd vissza. Miután felszedte a gördeszkáját, rám nézett, és szemeiből őszinte csodálkozást tudtam kiolvasni. Én is kicsit meglepődtem különös kinézetén ; a megszokottnál hosszabb, rakoncátlan barna fürtök, miket egy fordított baseball sapka szerűség alá tűrt, valami színes, össze-vissza mintájú bő póló, és egy fekete térd fölé érő nadrág. Valami karika lifegett száján - azt hiszem, talán piercingnek hívják. Még képen sem igazán láttam ilyet, mégsem bámultam. - Olyan ismerős vagy te nekem. - És aztán eszembe jutott.. Ó, a francba! Elfelejtettem visszavenni a napszemüvegem! Biztos látott már a TV-ben, vagy újságban.. Felismert! Ez nem jó!

- Menned kéne! Tessék, ott a gördeszkád is, vagy mi a fene! - mutattam a karjai közt heverő járműre. - Indulj már! - ezúttal már kiáltottam. Erre megvonta a vállát, és egy "na ez sem normális" nézéssel megfordult, majd ledobta a deszkát, fél lábbal ráállt, és elsüvített mellőlem. Én meg csak néztem, ahogy a nap árnyékot vet testére, miközben egyre csak távolodik.