Szabadíts meg

Második

Noah

   Szekrényem elé álltam, és hiába másztam bele teljes testemtől, egy olyan ruhadarabot sem találtam ami  megfelelt volna erre a.. Mi is ez? Hirtelen sehogy sem jutott eszembe ennek az igazán flancos eseménynek a neve, ezért előbb levetett farmerem zsebébe nyúltam, és néhány másodperces kotorászásom után meg is került a kis meghívó, ami nem nagy csodára kettébe volt gyűrve. Hoppá.

       "Villásreggeli Lillyen Eastwod szervezésében"

Aha, szóval villásreggeli. Csak tudnám, ki az a Lillyen Eastwood, és miért hív meg engem egy ilyenre. Igaz, a meghívóhoz mellékelt egy rövid magyarázó levelet, amiből megtudhatom, hogy anyám régi ismerőse volt, és állítólag már én is találkoztam vele. Érdekes, mert sehonnan nem rémlik a név csengése, kivéve a politikai hírekből, amiket igazából nem követek nagy figyelemmel. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy még anyám temetésén sem jelent meg anno. Akkor meg mégis mi a francot akarhat tőlem ez a nő? Meg persze felvetődhet a másik kérdés is, miszerint én minek megyek el? Vagy, egyáltalán, minek fontolom meg ezt a vissza nem térő ajánlatot? Erre válaszom az egyszerűbbnél is egyszerűbb ; szörnyen kalandvágyó típus vagyok, és mit veszíthetnék? Ráadásul még ingyen pia is lesz.

   Végül egy fekete csőfarmert, és egy egyszerű, sötétkék pólót választottam. Fogalmam sem volt, miben illik megjelenni egy ilyen szarságon, de az is hozzátartozik, hogy kb ez a legelegánsabb szerelésem. Mindegy, így is jobb, mintha el sem mennék. Legalábbis gondolom.

Kitántorogtam a nappaliba, ahol lakótársam, egyben legjobb haverom, Vic fetrengett a kanapén, a tévé előtt. Ujjai között egy alkoholmentes dobozos sört szorongatott, szemei pedig a készüléken játszódó meccsre tapadtak. Együtt béreljük ezt a lakást. Már kölyökkorunk óta ismerjük egymást, kapcsolatunk mégis valahogy anyám halála körül lett erősebb.

  - Hát, haver, ezt a huligánkinézetet nem hinném, hogy a nagy Lillyen Eastwood méltányolni fogja - röhögött képembe, mikor rám nézett.

  - Úgy beszélsz, mintha te annyira jártas lennél ezekben a luxuspartikban.

  - Ami azt illeti, talán tudok segíteni - mondta néhány másodpercnyi mélázása után.

  - Ez már most rosszul kezdődik - nyögöm, miközben lehuppanok mellé a fotelre.

  - Emlékszel, mikor pincér voltam egy ilyen picsarázó helyen? Na, ott egyszer kaptunk valami drága cuccot, és mivel ilyen nagylelkű vagyok, kölcsönadhatom. - Már meg sem lepődöm szegényes szókincsén. Hozzászoktam az évek alatt.

  - És hol a buktató? - kérdezek rá rögtön a nyilvánvalóra. Ismerem már, hogy tudjam nem tesz meg dolgokat ingyen.

  - Buktató? Mégis milyen buktató? - kérdésemre kérdéssel válaszol, mire én egy szemforgatással jutalmazom. - Nem gondolhatod, hogy még a legjobb haveromnak sem tennék meg egy szívességet, csupán kedvességből! - Na persze. Victor Campbell és a kedvesség, vagy a szó bármely szinonimája külön fogalom.

Miután már válaszra sem méltattam, felpattant mellőlem, és felszaladt az emeletre. Hallottam a lépcsőfokokat megnyikordulni dobogó léptei alatt, majd halk puffanások és néhány szitokszó következett. Az egész procedúrája nem tartott tovább három percnél, mégis zilálva trappolt vissza hozzám, kezében egy fehér inggel, valamint egy nyakkendő szerűséggel.

  - Nesze, vedd fel! - dobta rám az említett ruhadarabokat.

Pólómtól egy egyszerű mozdulattal megszabadítottam felsőtestem, majd óvatosan belebújtam az ingbe, és begomboltam. Kissé szűk volt, mondjuk nem is számítottam rá, hogy olyan lesz, mintha rám öntötték volna, mivel Vic kb egy fejjel alacsonyabb nálam, viszont nem volt annyira vészes.

  - Ó, milyen fess fiatalember lett belőled! - szívatott.

  - Hallod.. Ez mégis mi a jó isten? - mutattam fel neki a nyakkendő szerűséget.

  - Ez, kérlek szépen egy csokornyakkendő. - Széles, undorítóan szórakozott vigyort villantott rám.

  - Aha. És mit kezdjek vele? - Odalépett hozzám, de a kis kiegészítővel ő sem tudott mit kezdeni. Indoka az volt, hogy akkoriban valaki segített neki ebben az egész öltözősdiben.

10 perc szenvedés után jött a megváltó ötlet felőlem, hogy akkor rá is Google-ezhetnénk, mi a teendő, ha megakadunk ezzel. További 5 perc után végre sikerült megkötni, és elindulhattam.

Sétálva róttam az utakat. Az Eastwood ház nincs is olyan messze, ezért nem akartam kocsival nekiindulni, de így utólag bölcsebb döntés lett volna. Minden pillanatban egyre jobban éreztem, hogy kezdenek rám rohadni a ruhadarabok. Kis gondolkodás után úgy döntöttem, felhajtom ingem ujját. Mikor befordultam abba az utcába, mely a borítékon szerepelt, rögtön éreztem, hogy jó helyen járok, mert valóságos luxusvillák köszöntek rám minden egyes irányból. A délelőtti nyári hőség kezdte tenni a hatását, mert mikor végre elértem a címhez, majdnem elájultam az óriási forróságban. A második rosszullét akkor jött rám, mikor két dologra is ráébredtem ; az elegánsabb göncöt vettem magamra, mégis alul öltöztem, és valóban jártam már itt korábban, mert a villa hatalmassága igenis ismerős volt. A kapu tárva nyitva állt. Egy bazi nagy kerthez engedett bejutást, ahol tucatnyi embertömegek ácsorogtak elegánsabbnál elegánsabb ruhákban, kezükben színes, jégkockás koktélok hevertek.

  - Elnézést.. - hallottam meg magam mögül egy női hangot. - Elvinné a poharamat, kérem? - Mi van? Most ez komolyan pincérnek nézett? Mondjuk, pincér ing van rajtam, de..

  - Nem vagyok felszolgáló. - Hangom mogorván szólalt. A nő arca kicsit ismerős volt, de nem néztem jó szemmel, ahogy tekintene fennakadt szájkarikámon.

  - Csak nem..? - kezdett bele mondatába, ahogy jobban végigmért. - Nagy, tengerkék íriszek, összekeverhetetlen modor. Ugye jól sejtem, hogy Noah Svenfordhoz van szerencsém?

  - Lillyen Eastwood? - csapott arcon a felismerés. Végre megtudhatom, minek hívott ide.

  - Illene tudnod, kinek a házában vagy, nem gondolod? - hangja borzasztóan jeges volt. Még egy pillanatra a hideg is kirázott a rekkenő hőség ellenére. - A villásreggeliről sajnálatos módon elkéstél.

  - Akkor mégis mi ez a sok ember itt? - kérdeztem vissza, és egy ténylegesen igazi pincér tálcájáról leemeltem egy színes, kristálypoharas valamit.

  - Afterparty, ha így fogalmazhatok. Ó, Maia, nézd, ki van itt! Megismered még Noaht? - hirtelen egy lányt húzott maga mellé a semmiből. Tekintetem rávontam, és félrenyeltem a -vélhetően- koktélomat. - Ő Barbara Svenford fia. - Ez az a lány, akire ráestem a Central Parkban deszkázás közben. Ő is felismerhetett, mert sötétbarna, szinte fekete szemei kikerekedtek. Lillyen biztosan az anyja lehet, mert kiköpött másai egymásnak. Hajuk ugyanolyan szőke, és gyémántosan csillogó, arcvonaluk hasonlóan szilárd. Csupán szemük színe és bőrük különbözött. A lányé sokkal simább, és fiatalabb volt, mint anyjáé. - Nekem most mennem kell - mondta Lillyen, ahogy meglátott valakit a távolban, ezzel egyedül hagyva engem lányával.

  - Én, ööö.. Maia Eastwood vagyok - mutatkozott be.

  - Az én nevemet hallhattad az előbb - a múltkori nagyképű beszólása után semmi kedvem nem volt jópofiznom neki. Zavart arckifejezését hirtelen egy teljesen közömbös vette át, melyen semmi érzelem nem mutatkozott.

  - Aha. Jól van - mindössze ennyit mondott, majd megfordult, és én már csak lenge ruháját láttam, miközben a lágy nyári szellő meglibbentette.

*A csúnya szavakkal csak hangsúlyozni akartam, hogy ez a fejezet egy fiú szemszögéből íródott. Ha ez valakit zavarna, akkor előre szólok, hogy az elkövetkezendő részekben is lesznek.*