Szabadíts meg

Harmadik

Maia

    A poharamban lévő kis díszesernyőt forgattam, szívószálammal a jeget piszkáltam. Az izzadság cseppekben gördült végig hátamon, ruhám alatt, tartásom  mégis cövekegyenes volt, arcom rezzenéstelen. Még csak meg sem legyezhettem magam, mert az ártana anyám által kialakított tökéletes összképen. 

  - Egy úrinőnek nem szabad kimutatni az érzéseit. Egy úrinőnek nem szabad izzadnia. Egy úrinőnek mindig tökéletesnek kell lennie.. - motyogtam magamban felidézve anyám sűrűn ismételt mondatait, mikor is egy hang félbeszakított.

  - De magában beszélni szabad, mi? - hirtelen arra kaptam a tekintetem, de íriszeim megakadtak azokban a természetellenesen kék szemekben. A nap során másodszor. A héten pedig harmadszor. Remek.

  - Mit akarsz? - fejem kelletlenül elfordítottam, és folytattam előző tevékenységemet, viszont a jég már negyedére olvadt.

  - Itt mit lehet csinálni? Mármint a pia az jó, főleg, hogy ingyen van, de.. - mondatát nem fejezte be, csak hanyagul megrándította vállait, amik igazán szélesek voltak.

  - Őszintén? - szemöldökeimet összevontam, és újra neki szenteltem figyelmem. - Fogalmam sincs. Egész életemet ilyen kis partikon és hasonló marhaságokon töltöttem, de értelmükre még mindig nem sikerült rájönnöm.

  - Baj van a paradicsomban? - most rajta volt a sor, ő mozdította dús szemöldökét. Hangja gúnytól csepegett.

  - Te kérdezed? - elnevettem magam, ez még sem a vidám csengésű kacaj volt. Sokkal inkább gonosz. Az ő arcáról egy pillanatra zavartságot tudtam leolvasni. - Csak nem tönkrement anyád cége? Vagy mi másért kéne megjelenned valami ócska pincérhacukában egy Eastwood villásreggelin?

  - Anyám cége? - igaz megismerkedésünk óta nem sok szót váltottunk, de hangját még sosem hallottam ilyen ridegnek és távolinak. Még egyébként tengert idéző íriszei is zord színbe mentek át, mint mikor a felhők kíméletlenül besötétednek hullámaival harcot vívó óceán fölött. - Azé az anyámé, aki tíz éve meghalt? - arcomra kegyetlenül fagyott rá a mosoly.

  - Én.. Én nem tudtam.

  - Persze, hogy nem tudtad. Hogyan tudhatnád? Előfordult már valaha is, hogy Eastwoodékat, vagy akármilyen úri családot érdekelt volna valami más, a saját nevük fényezésén kívül? - igaza volt. Akármennyire is fájt, be kellett vallanom, hogy százszázalékosan igaza volt. Szüleimet még sosem hallottam másról beszélni, mint saját javaikról. - Anyám csak pénzt hagyott rám. Semmi mást. - Immár higgadtabban folytatta. Beszédét egy pincért zavarta meg, és ő készségesen vett egy újabb pohárnyi alkoholt. Egy húzásra lehajtotta, majd az üres poharat visszatette a tálcára. - A céget természetesen mindenki által imádott bátyám vezeti, mivel drága apám fogalmunk sincs hol lehet. Azaz, Bradé már korábban meghalt, az enyém pedig csak elhagyott, mikor megtudta, hogy anyám terhes. Sosem hallottam róla több részletet. - Folytatta, miközben fel s alá sétáltunk hatalmas kertünkben. Már az emberek nagy részét is elhagytuk, és a régi jegenyefa környékében járhattunk. - Még sosem dolgoztam, úgy igazán. Óriási mennyiségű családi hagyaték van az én nevem is, valamint bátyám minden hónapban átutalja nekem a cég keresetének három százalékát. Tudom, nem hangzik soknak, mégis több, mint amire alapból szükségem lenne.

  - Hány éves is vagy?

  - Tizenkilenc.

  - Hú. Sok dolgon mentél már át korodtól függetlenül.

  - Igen. - Rövid, egyszavas válasza után zavartan elnevette magát. - Nem tudom, minek beszéltem neked erről.

  - Biztosan az alkohol lehetett.

  - Végül is mi más, nem? - rám nézett, ajkait félmosolyra húzta. - Akkor most mesélj te magadról.

  - Komolyan érdekelne egy elkényeztetett kis csaj élete? - kérdeztem játékosan, mire ő bólintott. - Hát, jó. Hol is kezdjem? Ja, igen. Utálom az életem.

  - Szörnyű lehet egy milliomosnak lenni.

  - Nem. Teljesen komolyan beszélek. Rohadtul elegem van mindenből. Anyám még kiskoromban kiölt belőlem minden érzelmet. Túl görcsösen erőlködik azon, hogy a tökéletes lánya és úrinő legyek. Számtalan luxuseseményre cipel el magával, ahol mindig mindenkivel jópofiznom kell. Én meg csak.. belülről sikítok, egyszerűen úgy érzem, nem bírom tovább. - Végtelen tekintetével arcom minden egyes szegletét felmérte, miközben belőlem csak áradtak a szavak. - Sosem volt senkim. Sem egy legjobb barát, vagy csak valaki, akinek kiönthetem szívem. Amikor kis híján elgázoltál a gördeszkáddal, akkor volt az első alkalom, hogy valahova egyedül elmehettem. Mármint testőrök nélkül. - Miután befejeztem monológomat, néma csöndbe burkolózott körülöttünk a kert. Messziről lehetett csak hallani egy-két megjátszott kacajt, amit valószínűleg anyám sütött el valamelyik vendégének, akinek persze kötelessége a nevetés ilyen helyzetekben. - És mondd.. - gondolataimból saját hangom szakított ki, pontosabban egy kérdés, mi már rég kikívánkozott. - Milyen érzés szabadnak lenni? Mármint, élni az életed, anélkül, hogy valaki beleszólna?

  - Tudod, kissé furcsa erről beszélnem.. De igazából, kicseszett jó! Mindig azt nézek a tévében, amit akarok, annyi sört iszok, amennyit akarok, annyi csajt viszek haza, amennyit akarok, és a többi..

  - Én nem erre voltam kíváncsi.

  - Na jó. Tényleg jó érzés! Van, hogy Vic-kel hirtelen ötlettől vezérelve útnak indulunk, és bejárjuk a környéket. Igazán felszabadító érzés, csak úgy eltűnni a világ elől, mikor problémáid túlnőnek rajtad, vagy egyszerűen nincs mit kezdened az életeddel.

  - Meg sem fordult a fejedben, hogy dolgozz? 

  - De, persze elgondolkodtam már rajta, de nem is tudom.. Mindig arra jutottam, hogy nincs számomra megfelelő munka. És egyáltalán hová vennének fel egy kivarrt, szájkarikás 19 éves deszkázó barmot? - még mielőtt elkezdtem volna gondolkodni a kivarrt szó jelentésén, lenéztem kezére. Fehér inge feszült rajta, és vékonyka anyaga könnyű bepillantást engedett a kíváncsi tekinteteknek a sötét színű, kacskaringós mintákra. Mikor Noah észrevette, hogy már rég nem mondandója köti le figyelmem, felhúzta az inget, ezzel felfedve bőrét.

  - Nem fájt? - jutott eszembe a legkézenfekvőbb kérdés.

  - Ki lehet bírni - mosolyodott el, én pedig csak bámultam a tetoválásokat. Mindig is szerettem rajzolni, ezért igencsak elvarázsolt a minták szépsége. - Mindet én terveztem - mondta, nekem pedig még jobban kikerekedtek a szemeim.

  - Ha ez igaz, akkor hát gyönyörűen rajzolsz! - sóhajtottam elképedve, mikor egy hangot hallottam meg mellőlünk, minek hatására kellemetlen érzés futott végig gerincemen. Rögtön felismertem.

  - És festeni is így tudsz? - anyám kezeit összekulcsolta mellei alatt, arca kemény vonalakból tevődött össze.

  - Ami azt illeti, azt még jobban is.

  - Elfogadnál egy nagyobb kivitelű megrendelést családunktól? - kérdezte, én pedig éreztem, hogy ajkaim o alakot formázva szétnyílnak. Ezer meg egy profi művészt tudna beszervezni, neki mégis egy tűzrőlpattant, hobbifestő kell? Mégis mi folyik itt?

  - Nem is tudom, mit mondjak.. - kezdte Noah, és arcán láttam, hogy tényleg megfontolja a lehetőségeit. Véleményem szerint, viszont erről nem ittas állapotban kéne döntenie.

  - Körülbelül egy héten keresztül kéne mindennap bejárni. Én, és férjem, Charles hét képet szeretnénk. Egyet rólam, róla, egyet kettőnkről, valamint kettőt Maiáról, és szintén ennyit Anthonyo-ról, a fiamról. Ő a Harvardon tanul, és a szünet miatt most jelenleg Dubai-ban nyaral, de szerdán érkezik haza. Persze a munkát megfizetnénk, és minden szükséges felszerelést biztosítunk. Mit gondolsz?

  - Rendben, viszont ez több időt igényel, mint egy hét. - vágta rá, olyan egy percnyi habozás után. Ó, Noah Svenford, nem tudod, mire vállalkoztál!