Vámpírokkal Együtt /2016 ©️/

1. Rész Az ismeretlen

  Hétfő, új nap, új hét, új kezdet! Ez járt az agyamban, kinyitottam a szememet. Hátrafordultam Tori hangos szuszogását lehetett hallani. Felültem, kerestem az órámat, de sehol nem találtam meg, egy doboz hevert a földön az éjjeliszekrény mellett. Felálltam leguggoltam és kinyitottam, kisebb-nagyobb zörejjel koppant le a teteje. Tori felkapta a fejét. 

- Jó reggelt! – fogta a fejét.
- Neked is. – mosolyogtam. A dobozban az asztali órám és a Nike fekete táskám volt bele tömve. – Ez is megvan! – mondtam hangosan.
- Mi van meg? – dőlt vissza az ágyra.
- Megtaláltam azokat a dolgaimat, amik kellenek. – kivettem az órát, bedugtam a konnektorba. – Tori, itt a telefonod? – kérdeztem tőle majd elém dobta. – Kösz. – beállítottam az időt, majd a táskát vettem ki, ki cipzáraztam, a naplómat és a tollaimat az éjjeliszekrényem fiókjába raktam be, a bögréimet az asztalomra raktam. – Segítesz majd levinni? – kérdeztem Torit.
- Ja. – nem vártam jobb választ, így is álmosan válaszolt. Elhúztam a függönyt. A nap kisütötte a szememet, szó szerint.
- Nézd, milyen szép idő van Tori.
- Látom, ne is mondd, kifolyik a szemem. Még jó, hogy van gyűrűm és nem égek el.
- Ezt hogy érted? – mentem vissza az ágyra.
- Stefan adott egy napfény gyűrűt, hogy ilyenkor ne gyulladjak fel.
- Ó, az más. – mondtam, a szekrényemhez mentem. Kivettem egy fekete cicanadrágot, egy fehér pólót, fehér Converse cipőt és egy szürke kapucnis pulcsit. Ezeket összetűrve cipőt a ruhákra téve bevonultam a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót és felhúztam.
Összegumiztam a hajamat a fejem búbján. Minimális sminket tettem fel magamra, kimentem a fürdőből, a derekamra kötöttem a pulcsit, kinyitottam az erkélyajtómat. Kimentem, és körülnéztem. Este fényeket láttam a távolból, most viszont a szomszédom házát. Kint, jó idő volt, nincs se hideg se meleg.
- Elli. – szóltak a hátam mögül.
- Beka, szia. Hogy aludtál? – állt előttem, pizsamában.
- Köszi, jól. – mondta.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Semmi, menned kell. – mondta.
- Még is hova? – kérdeztem.
- Elijah már vár, azt hitte ott vagy nálam erre meg felébreszt.
- Ha rá érek, majd megsajnállak. - mondtam nevetve. Erre ő egy mosolyt biggyesztette a szájára majd komoly fejet vágott. Rebekah kiment a szobából és nyitva hagyta az ajtót. – Tori, segítesz levinni a bögréket? – kérdeztem tőle.
- Majd leviszem, csak hagyjál aludni. – húzta a fejére a takarót.
- Oké. – kimentem a szobából és lementem a lépcsőn. – Szia Elijah.
- Elena, reméltem nem fog ilyen sokáig tartani. Gyere indulunk!
- Hova? – kérdeztem.
- Majd az autóban elmondom. – kimentünk az ajtón, majd becsattant. Beültünk az autóba és elindultunk a hosszú széles utcán.
- Na, szóval akkor hová is megyünk? – kíváncsiskodtam.
- Először is telefont venni, másodszor...
- Nem hoztam a SIM-kártyát. – szakítottam félbe.
- Akkor visszamegyünk. – megfordult és visszamentünk a házhoz.

- Itt vagyok. – ültem be az autóba a kártyát szorongatva. Elindultunk és a városba értünk be. Egy parkolóhelyre álltunk be, majd Elijah kiszállt.
- Ott van a telefon bolt, oda megyünk, aztán elindulunk máshová is.
- Rendben. – örültem, bementünk a boltba. – Jó napot! – köszöntem
- Sziasztok. – köszönt az ember, aki a számítógép mögött ült. – Miben segíthetek? – kérdezte.
- Telefont szeretnénk venni. Milyet is? – fordult hozzám Elijah.
- Iphone.
- Igen, olyan telefont. – helyesbítette magát ki Elijah, és a magas asztalnak támaszkodott.
- A legújabb fajták vannak nálunk, milyen színben kéred? – húzta ki a fiókot és rám nézett.
- Fehér. – rögtön rá vágtam. Elővette a nagy telefon dobozt és megmutatta.
Néhány papír kitöltése után, SIM-kártya behelyezésével megkaptam a telefont, pár telefon tokkal. Kiléptünk az üzletből és az autóhoz mentünk.
- Köszönöm. – mondtam és megöleltem Elijah-t.
- Nincs mit. – mondta.
- Igaz, te dobtad ki. – mosolyogtam.
- Most pedig, - hessegette a dolgot. – mehetünk a következő helyre. – bevágódtunk az autóba és elindultunk.
- Mi lesz a következő megálló? – kérdeztem, a kezemet végighúztam a bőr könyöklőn.
- Temető. – mondta.
- Temető? – kérdeztem, nem érhetően a dolgot.
- Igen.
- Mit akarsz te egy temetőben? Fel akarunk támasztani valakit, vagy esetleg eltemetni? Nem mindegy. – mondtam.
- Azt majd meglátod. – mondta és nem foglalkozott a dologgal, a kezemet az ajtóhoz raktam az arcomat a kezembe nyomtam.
Az autó lassan halad, gondoltam megérkeztünk. Felemeltem a fejem, egy egyenes hosszú keskeny útra értünk, fák voltak két oldalon, hosszú sorban. Látszott, hogy tél van, már a nap sem sütött, a fákon egy levél sem himbálózott. Egy ovális körforgalom parkolóhoz értünk, a földes körforgalomban állt egy kereszt, két fenyővel. Megkerültük, és a nagy kék, fekete, piros kukák mellé álltunk be. Kinyitottam az ajtót, elfordultam és felálltam. Becsaptam az ajtót, nagy téglakerítés előtt álltam, aminek színe halványszürke. A derekamra kötött pulcsit felhúztam a telefonomat szorongatva belevágtam a szürke pulcsimba. A nagy vaskerítés nyitva állt előttünk, Elijah előre küldött, amikor beértem, előre engedtem mivel nem tudtam hova is kell menni. Egy temető gondozók házuk előtt mentünk el, elkanyarodtunk jobbra egy útra értünk. Az út mellett sírkövek helyezkedtek el, valamelyik elkerítve, valamelyik kisebb, nagyobb. Az út végén, - legalább is azt hittem, - egy kisebb fajta templom állt. Elijah határozott mozdulattal kikerülte majd fojtattam az utamat utána. Megálltam és az épületre szegeztem a tekintetem.
- Tudom, hogy szép, de jó lenne menni. – mondta.
- Bocsánat. – sütöttem le a szemem, majd megindultam. Ismét utolért és elém ment. Követtem. Füves részre értünk, már nem járdán közlekedtem. A kerítés végét láttam a távolban, ott is egy kereszt ágaskodott. Egy kanyart tettünk balra és ismét járdára értünk. Elijah megállt és körbenézett.
- Nincs itt!
- Ki, ki nincs itt? – kérdeztem.
- Felhívom. – nem válaszolt, a zsebébe nyúlt és előhúzta a telefonját majd tárcsázni kezdett egy számot. Körbe- körbe járkáltam, mire letette a telefont és karon ragadott húzni kezdett maga után.
- Én is tudok menni! – szóltam rá. Elengedett és mentem utána.
Kiértünk a temetőből, visszaültünk az autóba és szélsebes egy hegyes területre értünk, lehúzódott a kavicsos hegyoldalhoz. Kimásztam az autóból, becsaptam az ajtaját.
- Rendben, itt sincs senki, nagyon jó! – mondtam határozottan és csípőre tettem a kezemet.
- De itt van. – mondta Elijah.
- Ja, tényleg én sem látom. – Elijah átment a túloldalra. – Én oda le nem ugrok. – jelentettem ki. A túloldalon egy korlát választotta el az autósokat az erdőbezuhanástól. Átfutottam az úttesten és Elijah jobb oldalára álltam.
- Én viszont megyek. Egyértelműen le kell ugranod, nem történik semmi bajod. – megfogta magát át lépte a korlátot és leugrott. Nem kellett nagyot ugrani, de azért féltem,- Elijah, - három métert ugorhatott le. Át léptem a korlátot. Késztetni próbáltam magamat, majd mélylevegőt vettem és a semmibe ugrottam. Guggolásba értem földet.
- Nem is volt annyira rossz, igaz? – kérdezte.
- Ja. – mondtam, mint aki túlélte. Végtére is túléltem. Pont egy földkiemelkedésre estünk, majd kicsit beljebb mentünk az erdőbe. Néhány ágra és levélre rá léptem, ami kisebb-nagyobb hangokat adott ki.
Egy területre értünk, egy tisztásra, a fű le volt vágva, normális állapotban erre azt mondják, gondozva van a terület. Fák nagyjai vettek körbe engem és Elijah-t, majd egy alak rajzolódott ki a távoli sötétben.
- Elijah, nem gondoltam volna, hogy tényleg megtalálod! – mondta a hang.
- Pedig, Niklaus így van, itt áll előtted. – mondta Elijah akire rá néztem majd visszafordultam és az alak egy férfi volt. Vékony, magas, szeme színe barnás zöldes, arca hosszúkás borostás, haja világosbarna. Ruházata egyáltalán nem hasonlít Elijah nem hétköznapi ruhájához. Egy fekete nadrágot és fekete pólót viselt, egy kopott fekete bőrdzsekivel. Cipője inkább bakancs volt.
- Nem is húzom az időt. – mondta. – Bemutatkoznék. Klaus vagyok, Klaus Mikaelson.
- Én meg – mondtam és kezet nyújtottam, ahogy ő is. – Elena, Elena Pierce. – kezet ráztunk. – Mielőtt bárki mondaná, nem hasonlítotok egymásra. – mutogattam, Elijahra és Klausra.
- Tudom, - szólalt meg Klaus. – én vagyok, a rosszabb elhiheted. – mondta.
- Ja, hogy így felidézted. Elijah, ő volt az a nagyon veszélyes, akit mondtál? – kérdeztem.
- Igen többnyire ő, mindenki megijed tőle.
- Nem mondanám, hogy mindenki. De azért igen. – tagadta Klaus.
- Mit vársz tőlem? – jelentettem ki.
- Szóval Elena, te nem Katerina vagy? – kérdezte rám mutatva szúrós szemmel nézve Kalus.
- Niklaus, azt sem tudja még ki ő. – vallotta be Elijah.
- Nem tudom, kiről beszélsz. – mondtam és a pulóveremet a kezemre húztam kezdtem fázni.
- Észrevettem. – mondta Klaus.
- Szóval, Klaus te is vámpír vagy, mint Elijah és testvéreid? – kérdeztem.
- Mondhatni. – végignézett rajtam, tetőtől talpig. – Tényleg úgy nézel ki, csoda, hogy a testvérek nem ijedtek meg, hogy élsz még. – Elijah-ra pillantottam, aki még mindig oly' két méteres távolságot tartott tőlem és Klaustól.
- Rendben. – mondtam, mint aki értené miről is van szó.
- Megkaptad a házat, remélem, tetszik. Holnap kicsit másabb lesz a helyzet.
- Miért, mit tervezel. Ne kímélj! – mondtam, hiszen tudtam, hogy valamit nagyon terveznek. Így hát választásom sem volt, mint belemenni a játékba.
- Kijövünk terepre, megnézzük, hogy bírod.
- Mit?
- Mindent. – mondta és hátat fordított. – Elijah vidd el a lány, Christopher és a többiek már gyülekeznek, de nem sokáig tudják magukat tartani. Siessetek! – mondta majd eltűnt.
Amikor a tisztásról az erdőbe értünk egészes sötét volt.
- Elijah, te látsz valamit? – kérdeztem.
- Igen, miért? – nem válaszoltam neki, így is figyelnem kellett hová is lépek.

Feljutottunk oda ahonnan jöttünk, Elijah felvett majd felugrott velem, kicsit féltem, hogy ledob, de nem tette. Lerakott karjaiból, majd át léptük a korlátot és beültünk a kocsiba, egy nagy kanyarral elfordultunk és hátra hagytuk magunkkal az erdőt és a sziklás hegyeket. Távolból észre lehetett venni a fényeket a városból.
- Na, tetszett a mai nap? – kérdezte.
- Fantasztikus volt. – ezt a mondatot próbáltam úgy mondani, mintha tényleg minden érdekelt volna, miközben ez a nap pocsék volt.
Átértünk a városon, majd az utcánkba értünk. Elijah szép, nyugodt fordulattal beállt a garázs elé.
- Kik vannak itt? – kérdeztem, mivel két autó is állt a ház előtt, majd becsuktam a kocsi ajtót.
- Ez Damon kocsija, a másik Rebekah-é.
- Ja, Rebekah az egyik garázst elfoglalhatja, hiszen itt lakik, a másik meg a fehéré lesz. – mutattam a fehér autómra.
- Itt lakik, hogy érted? – kérdezte.
- Szerintem, ezt nem lehet máshogy érteni. – mondtam. – a házba nagy csendre leltünk. A nappaliból világított a lámpa. Elmentem a nappali felé, Damon és Tori ült a kanapén Rebekah pedig a fotelben, a dohányzó asztalon egy nagy üveg volt, benne pedig valamilyen ital.
- Hát ti? – törte meg a csendet Elijah. Damon hátra fordult.
- Hát te? – kérdezte vissza.
- Mit csináltok? – kérdeztem majd a másik fotel felé mentem.
- Azt hiszem, iszunk. – mondta Rebekah.
- Te részeg vagy? Édes istenem. – csaptam a fejemre. A tévé alatti órát néztem. 21:20. – Rebekah gyere velem. – oda mentem hozzá, ő felállt és ennyivel segített nekem. Felvonszoltam a hálójába, majd ledöntöttem az ágyra. – Most itt maradsz, és nem iszol többet. Szólj, ha valami kell, jó éjszakát! – csaptam rá az ajtót. Lefutottam a lépcsőn és a nappaliba Elijah már eltűnt, ahogyan Tori is. Damon még a kanapén ült, a helyén.
- Leitattad őket? Tori hova tűnt? – néztem körbe.
- Egy nem én itattam le őket, kettő felment aludni.
- Remek. – megfogtam a poharakat és a konyhába tartottam velük, majd megfordultam. – te iszol még? – ráztam meg a poharakat.
- Nem. – felállt és segített behozni a tömény italt. Mikor elvitte, hogy a hűtőbe rakta megéreztem a whisky illatát.
- Ez whisky volt? – kérdeztem és a pultra raktam a kezem.
- Igen, miért? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Csak mert érzem az illatot. – mutattam az orrom fele.
- Milyen napod volt? – kérdezte.
- Nem tudom, állítólag a legnagyobb félelmemmel találkoztam ma, mikor szerintem nem is.
- Miért, mi volt az?
- Klaus.
- Neked nem félelmetes? – kérdezte majd fentről ordított valaki.
- Elena, hoznál nekem vizet? –kiabálta Rebekah. Damon a hűtőből kivett egy literes vizet majd felvittem neki egy pohárral. A lépcsőn mentem mikor Damon szólt vissza.
- Én elmentem, szép álmokat. – lépett ki az ajtó.
- Neked is. –mondtam, visszatértem a lépcsőzéshez, majd visszafordultam lekapcsolni a lámpát. Rebekah-nak az asztalára tettem a poharat és a vizet, át mentem a szobámba, lezuhanyozni és pizsamába bújni.

Elővettem a naplómat betakaróztam a pihe-puha ágyamba és írni kezdtem:
Fogalmam sincs, néha mit gondolnak az emberek. Nem mindig értem meg őket, néha még magamat sem. Nem is tudom milyen volt a mai napom, olyan átlagos, de még sem. Kaptam Elijah-tól egy telefont, amiért kidobta az ablakon, majd elvitt egy temetőbe, aminek értelme nem volt. Találkoztam Klausal, aki nem is olyan ember, vagyis élőlény, ahogyan azt elmondták. Rendesnek tűnik.
Mikor hazaértem, nem vártam nagy csodára, na de arra, hogy Damon leitatja a lányokat, na, ne már! Körülbelül a legfontosabbak ezek voltak a mai napomban...

- Elena! – állt az ajtóm előtt, pizsamában Rebekah. – Velem aludnál? Így nem akarok, és kicsit szédülök is. – tette a fejéhez a kezét, és a kilincsbe kapaszkodott.
- Rebekah, mit ittál, hogy így ki vagy bukva. Na de mindegy is gyere. – lekapcsoltam a szobámba a lámpát, átvonultam teljes nyugodalomban a szembe lévő szobába, majd levágódtam az ágyra és álomba húztam a szemeim.