1692-ben egy Black Rose nevű boszorkány sorozatos és brutális gyilkosságokba kezdett. Kegyetlenül kínzott halálra nőket és gyerekeket. Egy napon a városi emberek elkapták a boszorkányt, és perbe fogták. A pert egy bizonyos Martin atya vezetett. A bo...
Joe kinyitotta az ajtót, ami nyikorogva ellenkezett. Dohos, áporodott szag csapta meg őket, ahogy az előtérbe léptek. A lányok fintorogva csípték össze az orrukat, miközben lassan haladtak befelé. Az előcsarnok sokkal nagyobb volt, mint amilyennek képzelték. Egy széles lépcső emelkedett előttük, amit piros szőnyeg takart egészen a bejárati ajtóig. A lépcsők pár foka hiányzott, a korlátok sem voltak a legjobb állapotban. A legtöbb ablakon félig szétrohadt függöny lógott, a falon lerohadt a tapéta. Virágos rétet ábrázolt egykor, de mostanra már egy része elkopott. A mennyezet málladozott, aminek közepén egy réz csillár lógott.
A bejárati ajtótól balra a recepciós pult húzódott végig, ami már szétrohadt. Mögötte található szobakulcstartó, egytől – százötvenig volt megszámozva, egyes kampói üresen álltak. A kulcstartók alatti leveles polcok üresek voltak.
Az ajtótól jobbra levő Hallban szétrohadt asztalok, poros eltört italos poharak, üvegek hevertek szanaszéjjel.
– Azt hiszem, kiveszek egy szobát... – viccelődött Alex.
Jenny már csak a szemét forgatta, ahogy Kristine is.
– Szerintetek élhet itt valaki? – kérdezte suttogva Tom.
– Kétlem... HAHÓ! – üvöltötte Alex, hangja visszhangzott a csarnokban.
– Normális vagy? – förmedt rá Jenny.
– Nézzétek! – szólt Joe, miközben az előtérben elhelyezkedő festményhez lépett.
A képen egy idős, enyhén kopaszodó, szigorú tekintetű jobbágy nézett rájuk, talpig elegáns régi divatú öltönyben, amiből kilógott a zsebórája. Mellette a felesége egy vékony alkatú, valamivel kisebb termetű asszony piros báli ruhában nézett rájuk.
– Valószínű, hogy ők építették a szállodát – tippelte meg Kristine.
– Az meglehet, mondjuk, látszik is rajtuk, hogy gazdagok voltak – mondta Jenny.
– Na jó szerintem egyelőre maradjunk a földszinten, és ne kószáljunk el sehová egyedül. Ki tudja, hogy milyen állapotban van a szálló. Gyerünk, nézzünk be a Hallba – javasolta Joe.
Ahogy átmentek a boltív alatt, rögtön szemben egy bárpult nézett vissza rájuk, amin csak egy darab papír hevert. A mögötte lévő polcokon üres üvegek sorakoztak. A padlón szanaszét újságpapír, elszáradt falevél, és törött üvegdarabok hevertek.
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
– Ezt nézzétek, még bárpult is van, hátha van valami erős pia, úgyis megszomjaztam ettől a nagy felfedezéstől – jelentette ki Alex.
– Én is le tudnék tolni valami erőset – tette hozzá Tom.
– Basszátok meg! – szólt szinte üvöltve, amitől a többiek ijedten kapták oda fejüket. – Egy 1911-es Skót Whisky! Na, ki kér belőle? – kérdezte vigyorogva Alex, miközben az üveget a bárpult közepéről emelte le.
