Grand Hill-i Szálloda

5. A boszorkányper

A dobolások hangja, folyosókon való szaladgálásokra emlékeztetett. Annyira idegesítette már Krisztine-t, hogy kimászott hálózsákjából magához vette Joe elemlámpáját. A dübörgések azonnal elhalkultak, és síri csönd telepedett a szállóra.

Az egyetlen hallható zajt, a kint lévő faágak, összeütközése okozta. Még mindig vihar tombolt kint. Két lépést tett az ablak felé, és ekkor a hirtelen lecsapó villám átvilágította az egész szobát. Egy másik ajtót pillantott meg, amire megmert volna esküdni, hogy eddig nem volt ott. Egy pillanatra ledermedt, majd a maradék bátorságát összekapargatva, megindult felé. Keze remegve nyúlt az ajtó kilincshez amit lassan lenyomott, és az ajtó megadóan kattant egyet. Nyitva volt.

– Hahó! – szólt félelemmel átitatott hangon. A folyamatos villámlás az elé táruló helységet gondosan megvilágította, és Kristine döbbenten pislogott, amikor egy könyvtárban találta magát.

A helység mindkét oldalfalán plafonig érő szekrények húzódtak, melyeken régi poros könyvek sorakoztak. Az elemlámpát, ahogy körbe vitte a teremben, megpillantott két olvasó asztalt, mellettük eldőlt székeket. A földön is rengeteg, könyv hevert, többségük szét volt tépve. Kristine tátott szájjal nézett körbe nem tudta elhinni, hogy ezek a több száz éves könyvek csak úgy itt hevernek.

Odament az asztalhoz és az elemlámpát letette. Olyan sűrűn villámlott kint, hogy szinte alig volt szüksége a lámpára. Az első könyv, ami a kezébe került: A természetfeletti szellemek címet viselte. A könyv 1870-ben íródott.

– Azta! – könyvek látványa teljesen elbűvölte, és az eddigi félelmének már nyoma sem volt.

A második könyv, amit a földről vett fel, tele volt karmolásokkal. Sötét bordó színű, vastag borítóján a következő címet olvasta: A boszorkányüldözés. 1695-ben írták. A széket közelebb húzta az elemlápához, majd találomra belelapozgatott.

...Az ítélet végrehajtatott egyházam hívei által július hetedikén, az Úr 1692. esztendejében.

Martin Tod atya vezette a pert azon az éjszakán.

A késő esti órákban az emberek a templom előtt dühösen fáklyákkal azt ordították "öljük meg! Égessük el!"

A bírósági tárgyalás a templom egy kisebb helységében zajlott le. A terem hatalmas kockakövekkel volt kirakva, a boltívek között.

Egy-egy fáklya égett, hogy kivilágosítsák a termet. A helységben ott várakoztak az áldozatok hozzátartozói és az esküdtek.

A terem közepén egy fakeresztre kifeszített gyilkos boszorkány nézett dühösen az emberekre. Mikor Martin atya megérkezett a boszorkány csak gúnyosan nevetett.

- Csendet!- szólt az atya.

- Martin Tod! - ordította Black Rose a boszorkány - Martin Tod!

- Hallgass te démon! - kiabált Martin atya. - Bűnösnek találtattál Isten és ember elleni borzalmas vétkeidért. Halálra kínoztad azt az ártatlan kisdedet! A nővére szeme láttára!

- Nincs hatalmad felettem - kiabált Black Rose.

- Ha nem bánod meg, hogy a pokol erőit szolgáltad...

- Én a Sátán leánya vagyok! Ő az én uram és megváltóm. Meg fog oltalmazni. Halál vár mindnyájatokra!- üvöltötte a démon egyre mélyebb hangon.