Kezdetben barátok

6.

- Na gyorsan! Adj már még egyet! Mindjárt felébred. - Suttogta Dávid, mire Bence egy újabb zizi darabot adott neki. Ez azért kellett, mert Oli és Móni elaludtak és a fiúk úgy döntöttek, hogy vicces lenne, ha Olivér száját és orrát teleraknák zizivel. Oké, tényleg vicces volt amikor Oli felhorkantott és beszippantott az orrába egyet a benne lévő zizik közül. Most, hogy kigondoltam elég felkavaró és undorító is... Mesivel szakadtunk a röhögéstől. Egyszer csak Móni ásított egyet, és kinyitotta nagy, zöld szemeit. 

- Ti mit csináltok? - Nézett hüledezve barátjára, majd kitört belőle is a röhögés. Bármennyire is próbálta, nem tudta visszafolytani a nevetését. Meglepődésünkre, ő is beszállt a játékbe, és célbadobta a zizit Oli nyitott szájába, amiből csorgott a nyála. A röhögés ott ért véget, amikor is Olivér torkán akadt az egyik beszippantott édesség, és fuldokolni meg öklendezni kezdett. Móni teljesen ledermedt az ilyedtségtől, de Bence észbe kapott, és hátulró átkarolva Olit, hirtelen mozdulatokkal összepréselte a mellkasát. Erre az a rohadék kis falat is kijött onnan, mire Dávid apukája is felkapta a figyelmét -ugyanis az Olivér szájából kirepülő, összerágott kajamaradvány a kocsi szélvédőjén landolt. Dávid felvállalta, hogy ő köpött oda, mert azt hitte "poénos lesz".
A kocsi amúgy nagyon klassz volt. A hátsó két sor egymással szembefordítható volt, amit ki is használtunk. 

Az út gyorsan eltelt, és mire feleszméltünk, már a hegyek között kanyarogtunk. Lőttem egy pár képet a fénykepezőgépemmel, hogy anyáéknak is megmutathassam a helyet, ahol voltunk. Mesi pedig a polaroid kamerámat használta, a fele kis papírjaimat elhasználta... Csinált magáról képet, a fiúkról, közöset a fiúkkal, Oliról és Móniról, Oliról, ahogy alszik, Zsolt bácsiról, rólam, na meg persze a tájról is. De nem csak egyet-egyet, neeem. Minden kategóriából vagy hatot. 

Hamarosan beértünk egy városkába. Mentünk a kocsival az utcákon, nézelődtünk a kocsi ablakából, aranyos kis házakat láttunk. A városból kiérve még mindig utaztunk, amikor az egyik kanyarban, a hegyoldalon megláttunk egy mai építésű, ultramodern házat. Kétemeletes volt, fehér-szürke-és fa színű. Gyönyörű nagy ablakain beszürődött a fény és látni lehetett a meleget árasztó, keleties hangulatú nappalit. Csillogó szemmel néztük a palota kinézetű lakóhelyet, amikor lefékeztünk. Pont előtte. Ujjongva szálltunk ki a kocsiból és alig vártuk, hogy beléphessünk a kapun és elfoglalhassuk a házat. 

- Ti meg hova mentek? - Kérdezte Dávid, mi pedig elég értetlen fejet vághattunk, mert miközben röhögött, kijelentette - Komolyan le kéne fényképezni az arcotokat! Ez a mi házunk. - Mutatott a fejével a "szuperház" melletti családi házra. Leesett az állunk...mert bár az a ház is nagyon szép volt, de azért na! Az a másik...úristen!

- Gyerekeek! Gyertek a csomagjaitokért! - Kiáltott oda Zsolt bácsi, mi meg kissé lelombozva, de még mindig izgatottan mentünk oda a csomagokért. 

- Orsi, mennyi cuccod van neked?! - Hitetlenkedett Bence a 2 bőröndöm és a kisebb csomagjaim láttán.

- Lány vagyok. Fogadd el, hogy nem fér be a cuccom egy sporttáskába! - Szóltam vissza, mivel felháborodva láttam, hogy a két fiú a focicsapatos sporttáskájukban hozták a cuccukat. CSAK abban. Milyen könnyű nekik. Csak bedobálják a ruháikat meg a tisztasági cuccaikat és már kész is vannak. Bezzeg nekem...

Felcipeltük a cuccokat az emeletre, a folyosóra, ahonnan 4 szobaajtó és egy fürdőszoba ajtó nyílt. Egyik szoba a Zsolti bácsié, a másik Mónié és Olivéré, a harmadikat Dávid és Bence kapta, az utolsó pedig nekünk jutott. Elhelyezkedtünk és vitatkoztunk egy sort a srácokkal, hogy melyikünk fog először letusolni, ugyanis a tavaszi kánikulában még a ruhánkat is leizzadtuk magunkról. Végül Oli nyert, akinek a haja tucsogott az izzadtságtól és úgy döntöttünk, hogy inkább mi is szabaduljunk a látványtól, így előreengedtük. Amíg Oli fürdött megcsörgettem anyut a szobánkból. Pár kicsengés után fel is vette.