Új nap virradt az életem fejezetébe! Csodálatosan néz ki az ég kékítő vizében az a pár fehér felfő. Ez az első tanítási nap, szóval rohadt jól akarok kinézni! Felvettem a fehér has pólóm, hozzá a koptatott, magasderekú rövidnacim, s ezt kompenzáltam egy fehér converse tornacsukával. Napszemüveg a leengedett hajba, és már indulhatunk is! Renivel, Laurával és Barbival lementünk a koli ebédlőjébe megreggelizni. Repesek az örömtől! Első nap, és már szar a kaja! Még jó,hogy van fent egy kakaós csigám! Gyorsan felrohantam a lépcsőn.
-Hova? Hova? – foglalta el az útvonal felét Tibi széles vállával.
- Kakaós csigát kívánnék enni, ha elengednél!- mondtam átlagosan.
- És engem nem kívánsz?- penderített ajkára egy félmosolyt és várta a reakcióm.
- Ööö... Mi is az a szó?- néztem fel, mintha gondolkodnék- Jah! Megvan!...Nem!
-Nah jól van akkor.- röhögtük el magunkat, majd a szokásos kézfogást követően elengedett.
Mire visszaértem,addigra az ebédlőbe ott volt már Márk. Jujj! Összeöltöztünk! Rajta is fehér felső, rajtam is... rajta is koptatott nadrág, rajtam is!...Ez csak a véletlen műve. Elfogyasztottam az ételem, és indultam a suli felé, ami alig két utcányira van ,szóval viszonylag közel.
Óh, igen! Megint beülök ebbe a kopott iskolapadba tanulni. A pad szélén még láthatók a régi szerelmek monogramjai, körzővel belevésett nevek, szívecskék, és egyéb rajzok. A levegőben érezhető volt az a jellegzetes új könyv illata, amely a padokra kipakolt könyvekből áradt, matek órára kikészítve. Egyáltalán nem tartozik a matematika tantárgy a kedvenceim közzé. Editke néni, azaz osztályfőnök betipegett egy vörös magassarkúba s elfoglalta helyét. Majd Csege felnyújtotta kezét:
- Elnézést tanárnő!
- Igen Csenge?- húzta le a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse a jelentkező diákot.
- Tudom, hogy nem ehhez az órához tartozik, de csak annyit szeretnék mondani, hogy megváltoztattam a nevem. – Hmm, ez nekem is új.
- Mégis miért?
- Nem nagyon tetszett.
- Értem. Akkor szabad megtudnom, hogy most már hogy hívjalak?
- Persze. A nevem mától: Krekk Csilla.
- Rendben, bár nekem tetszett az előző neved is ,de te tudod, te életed. De ha már itt tartunk felolvasnám a neveket a naplóból, és ha bárkinél valamilyen változás van, az szóljon. Például lakcím megváltozott, vagy hasonló.
Az osztály bólogatással jelezte, hogy rendben.
- Tehát. Balogh Károly
- Még élek!
- Nem azt kérdeztem, hogy élsz-e, hanem , hogy van-e valamilyen változás!- Mondta tanárnéni egy picit magasabb hangerővel. Karcsi motyogott valamit az orra alatt, amit csak Zoli és Tibi érthetett, mert csak ők röhögtek.
-Farkas Márk
- Semmi.
- Fedecsku Zita
- Semmi.
Fekete Vilmos
- Az állapotom maradandó.
- Hollhós Tibor- nem válaszolt senki- Tibi?
- Jah, semmi. – és lehetett hallani, azt a kérdését, amit feltett Zolinak: Milyen órán is ülünk?
- Juhász Fanni
- Nekem csak anyukám telefonszáma változott.
- Jó, rendben, akkor óra végén maradj bent és kérlek írd le nekem egy lapra!- felelte és olvasta tovább a neveket.- Kis Rebeka
- Semmi sem változott.- feleltem egész mondattal, és éreztem Márk pillantását magamon.
- Kovács Zoltán
- Még mindig ez a nevem. - jegyezte meg gúnyosan.
- Krekk Csenge, vagyis Csilla
- Csak ennyi változott.
- Lázár Marcell
- Semmi
- Nagy Dávid
- Nekem csak a saját telefonszámom változott, de az nem hinném, hogy kell a naplóba.
_ Petrucz Boglárka
- Semmi.
- Terdik Barbara
-Tessék. Jah, semmi.
- Török Laura
- Semmi.
A matek óra egy átlagos matek óraként telt tovább. Két egyenlet között sikerült elmélkednem az egész életemen. A szerelmi életemen át, a családi állapotomon keresztül, a baráti társaságomig mindenen. Kemény fél óra bambulással járó gondolkodásom közepén felnéztem az órára és rájöttem, hogy csak öt perc telt el... Esküszöm, hogy ha a halálos ágyamon fogok feküdni, akkor beülök egy matek órára, mert az örökkévalóságig tart!
***
A napjaim kezdenek összefolyni. Alig három hete járunk iskolába, de már olyan, mintha két hónapja rabjai lennénk ennek az intézménynek. Az életem egyre unalmasabb, és kezdek elveszni a hétköznapok szürke perceibe. Alig dobja fel ezt az unalmat pár dolog: csokoládé, edzés, a minimális szociális életem, és a Márkkal való beszélgetés...és itt kifújt.
Elképzelhető, hogy azért érzem ezt, mert már Márk lassan egy hete hiányzik az osztályból. Hiányának okát nem tudom. Talán rá kellene írni facebook-on, hogy mi van vele, mert az száz biztos, hogy nem a kollégiumi szobájában lábadozik. Arról tudnék. Okay Rebi, semmi gond! Csak ráírsz, megkérded mi van vele, utána lépsz. Miért olyan nehéz megnyomni azt a billentyűt? Nem értem mitől félek. Essünk túl rajta!
- Szia – egyből látta. Talán az én chat ablakom volt neki megnyitva? Hát persze , hogy nem ,szép álom!
- Hali
- Hogy hogy nem vagy suliban?
- A szüleimmel utónyaraláson vagyok. De jövő hét hétfőn már megyek 😉 - hát persze, ezzel igazán megnyugtattál... te nyugodt szívvel szürcsölgeted a koktélod egy medence mellett, bikinis csajokat nézegetve, én meg megdöglök a hiányodban. Kösz!
- Jah értem. Akkor nem is zavarlak, jó szórakozást!
Te sose zavarsz!- Nah erre nem tudtam mit válaszolni, de szerencsére folytatta:- Jártál már Sopronban?
- Nem. Jó hely?
- Biztos élveznéd, nagyon jó hely!- Az biztos, hogy élvezném, hogyha veled lennék ott!
Ezután nagy csevegésbe kezdtünk Sopronról, és hogy hol jártunk eddig. Kiült a boldogság az arcomra.
- Te meg mit vigyorogsz?- kérdően nézett rám Barbi.
- Márkkal beszéleeek!
- Tudtam, hogy itt lesz valami!- csatlakozott be a beszélgetésbe az ágyán fekvő Reni.
- Hát Reni úgy látszik, hogy ebben a szobában már csak mi leszünk egyedülállók.- nevetett fel Laura.
- Hey! Kikérem magamnak, még szingli vagyok!- mondtam egy picit hangosan.
- Még. – hangsúlyozta ki Reni.
- Jujj, ha összejösztök, akkor mehetünk dupla randira úgy, hogy én Vilivel, te meg Márkkal!
- Nah jó! Ez sok! Üljetek már meg, csak beszélgetünk!- és merültem el újra a telefonom világába.
Kemény 2 órát beszélgettem Márkkal. Sose beszélgettem vele ennyit, se élőben, se chaten. Egyszerűen alig bírtam álomba helyezni a fejem, mert folyamatosan csak ő járt az eszembe. Azok a nagy barna szemek a tekintetével, ahogyan a fény hatására összeszűkülnek a pupillái, és az a tökéletes mosoly, melyet puha ajkai fednek el... szeretném azokat a puha ajkakat tesztelni! De ha már így járkál a fejemben, akkor igazán levehetné a cipőjét, hogy nem legyen piszkos a fantáziám!
***
Mindennapossá váltak a beszélgetéseink. Egyre inkább élvezem a társaságát, és alig várom ,hogy jöjjön suliba, hogy ezeket a beszélgetéseket élbe is tudjuk élvezni. Kezdek neki megnyílni. Vele is megosztottam a problémáim, például, ha Zita és Bogi fusztrál, mert mostanság nagyon rám vannak szállva. Értem, hogy utálnak, de azért ennyire? Mondjuk igazuk van, elég durva kijelentést tettem nekik tavaly évvégen: ott hisztiztek tesi órán,hogy ők ezt nem fogják csinálni, amikor nekem elegem lett és beszóltam: ez egy gimnázium, nem ribanc képző... ha nem tetszik az oktatás ki lehet fáradni! Hát nah, a kedvesség határtalan. De nem nagyon foglalkozok velük, hogy hogyan utálnak, mert szerencsére ott van Zoli meg Tibi, meg Lauráék, és most már úgy tűnik Márk is. Nélkülük már rég megtéptem volna azt a két csitrit, ilyen „fogjatok le" stílusban.
Márkkal a beszélgetéseink egyre forróbbá váltak:
- Már jó lenne a suliba lenni- írta.
- Miért?
- Jó lenne veled személyesen beszélgetni.
- Hát igen 😉
- Lehet, hogy nem csak beszélgetés lenne... 😉 – ezt te sem gondoltad komolyan!
-Jah, hát igen... lehet, hogy ennénk is ! 😉 :,D
Nem tudom,hogy ezeket a beszélgetéseket mire véljem. Mondjuk facebook-on bármit lehet írni, szóval nem vittem túlzásba magam, de azért úgy vigyorogtam minden beszélgetésnél, mint akinek 6-os találata volt a lottón.
***
Ez az! Hétfő ! Ma jön Márk iskolába! A legjobban akarok kinézni! Felvettem a legjobb szerelésem, és úgy indúlam az iskolába, mintha valaki kergetne hátulról.
- Azért annyira ne siess Márkhoz!- mondta Zita gúnyosan a folyosón, ahogyan elhaladtam mellette.
- Ezt honnan veszed, hogy hozzá indulok?
- Mindent tudok Rebeka rólad!- mondta meggyőzően.
- Tényleg? Szeretném azt a mindent hallani!- rajzoltam idézőjelet a levevőbe, a minden szóhoz.
- Tudom, hogy odáig vagy Márkért!- a magabiztosság áradt Zita tekintetéből.
- Miből gondolod? És mégis honnan tudod, hogy ma jön suliba?- fontam két karom keresztbe előttem, és magasabbra vettem a hangsúlyt.
- Tudod, nem csak veled beszél. Meg ugyan kérlek Rebeka! Elég rád nézni... olyan átlátszó vagy!- a szánalom hallatszódott a hangján. Legszívesebben nekimentem volna ,de ehelyett beléptem a személyes terébe, mélyen a szemébe néztem, és csak ennyit mondtam:
- Inkább leszek átlátszó, mint te!- egy kis hatásszünet –Tudod! Olyan kétszínű ribanc! Nah csá!- fordítottam hátat abban a hitben, hogy ezt a csatát én nyeretem. De nem. Utánam kiabált:
- Ugye tisztában vagy vele, hogy Márk engem szeret?- megálltam egy pillanatra. Köpni. nyeli nem tudtam... egy szó se bírta elhagyni a számat. Nem tiszteltem meg azzal, hogy hátra forduljak, ehelyett inkább hátra lendítettem a kezem, és bemutattam neki. Gyakran vannak ilyen durva veszekedéseik, de ez most szíven ütött. Az oroszlán harapással, a vipera méreggel öl. Az ember pedig szavakkal.
Teljes mértékben elrontotta a napomat... Egész nap úgy nézett rám, mint akit megakar ölni, de nyugodjon meg! Én a fejemben már hatféleképpen terveztem meg a halálát. Persze próbáltam úgy tenni, mintha nem bántana, amit mondott. Ráadásul Márkkal se beszéltem a vacsoráig.
- Leülhetek?- gondolom észrevette, hogy magamban ücsörgök, és csak turkálom az ennivalót.
- Jah, de miért nem ülsz inkább Zitácskához?- fel sem nézve a vacsoráról válaszoltam eléggé bunkón.
- Tessék?- nézett rám meglepő arckifejezéssel.
- Jól hallottad!- néztem fel értetlen szemeire.
- Valami baj van?
- Semmi, csak elment az étvágyam...- azzal felálltam, és otthagytam.
Úgy éreztem, hogy most nekem egy nyugodt, embermentes területre van szükségem. Egyetlen hely, ami ilyen: a jól bevált kollégium tető. Van egy lépcső, ami felvezet oda. Nyílván ez a tető lapos,mivel a koli egy panelházhoz hasonlít. Ide szoktam feljönni, ha kiszeretném szellőztetni a fejem... és szerintem mondhatom, hogy erre a helyre csak én szoktam feljönni, mert még senkivel sem találkoztam ott felt. Mégis ki az a hülye aki oda felmegy rajtam kívül? Felmentem ,és leültem. Egyszerűen, csak kitört belőlem a sírás. Mi az, hogy Zitával is beszélget? Meg mi az, hogy szereti? Ezt nem bírom felfogni. Egyszerűen fáj. Fáj az, hogy nem lehet az enyém. S szinte éhezik a lelkem a szeretetre... tőle. Túl sokáig vártam rá, első látásra beléestem és így egyre értékesebb számomra. Kínzom magam, mert csak bámulok magam elé, s hagyom, hogy kiszáradjon a remény tava, lelkemben... hagyom, hogy a tó fenekéről származó porszemeket elfújja a szél a sötétségbe..., mert nincs mit tennem. Egyszerűen hagyom,hogy felemésszen ez a kín.
