Ajtócsapódás hallatszott a hátam mögül. Fél szemmel hátranéztem, és Márk állt zsebre dugott kézzel. Leblokkoltam. Közelebb lépett.
- Úgy látom, hogy nem csak én szoktam ide feljönni, ha rossz a kedvem...- király! Nem csak én vagyok ilyen hülye... – Gyönyörű ez a naplemente!- tényleg szép volt... az égboltot piros felhők festették be, mintha valaki pengével elvágott véres kezét törölte volna meg a fehér felhőkben, papírzsebkendőt helyettesítve. Leült mellém, s felém fordult, gondolom próbált volna velem szemkontaktust létesíteni, de én csak meredten bámultam az előttem lévő apró követ.
- Mégis miért jöttél fel utánam?- szipogtam.
- Érdekelt, hogy mi baj van veled. - egy kis csönd- és gondoltam kiszellőztetem egy picit a fejem. – mondta mély sóhajjal, mint akinek nyomja valami a lelkét.
- Nekem nincs semmi bajom!- dünnyögtem az orrom alatt, figyelve a követ, hátha megmozdul valamitől.
- Figyelj Rebi! Itt ülsz fent egy 6 emeletes panelház tetején, egyedül, sírva, és nekem azt próbálod beadni, hogy nincs semmi bajod?- húzta fel szemöldökét, és nézett rám értetlenül. Nem tudtam mit válaszolni, mert igaza volt...és az igazság néha fáj. Csak néztem magam elé, és hagytam, hogy egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon... hagytam, hogy sóssága felmarja az arcom. Márk észrevette azt a kósza könnycseppet és letörölte hosszú ujjaival. - Nem tudom, hogy mi baj van, és megértem, ha nem szívesen osztod meg velem... De csak, hogy tudd! Rám mindig számíthatsz!- Zitácskának is ezt mondtad? Legszívesebben ezt vágtam volna a fejéhez, meg egy téglát, de az mellékes. De nem ezt tettem. Felnéztem a kőről, és belenézem barna szemeibe, majd kanyarintottam egy apró mosolyt, s megöleltem. Nem tudom mit szólhatott hozzá, de ő is átkarolt. Fejemet belefúrtam mellkasába, és hallgattam, ahogy egyre inkább megnövekedik a pulzusszáma. Orromat megtöltötte az ő kellemes illata. Szememet lehunytam, és egyszerűen megnyugvást éreztem... közben a hátán szorongattam a rajta lévő pulcsit. Késztetést éreztem arra, hogy megöleljem. Nem akartam ezt a pillanatot megszakítani, de muszáj volt... hosszas magamhoz szorítás után elengedtem, és újra a szemébe néztem.
- Nem szeretném elmondani, hogy mi bajom van... még nem. - furcsán nézett rám, de szerintem levette, hogy ne kérdezősködjön tovább.
- Rendben. – felállt, és felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. - Nah gyere!- tettem nagy, meleg tenyerébe, apró, hideg kezem. – Jesszus Rebi! Te jéghideg vagy!- amint kimondta ezt a mondatot, már vette le a szürke pulcsiját és terítette rám. Milyen meleg és puha!
- Köszönöm-nyögtem ki halkan.
- Mit?
- Hát a pulcsit- halkultam el, majd folytattam- meg, hogy nem kérdezősködtél tovább.
- Ez csak természetes!- fogta meg a hátam, és engedett le maga előtt a lépcsőn. Végigsétáltunk a folyosón ,és kinyitottam a szobám ajtaját. Belépve mindenki ott volt, aki számomra fontos. Reni fel- alá mászkált a szoba közepén, Barbi a telefonját szorongatta a kezében, mögötte Vili nyugtatgatta , Tibi Reni ágyán ült, mellette Zoli, aki próbált bevágódni Lauránál. Megálltam az ajtóba.
- Rebi! Vagy 20x hívtalak! Úgy aggódtunk!- ugrott a nyakamba Barbi.
- Csak egy órára tűntem el.
- De miért nem vetted fel a telefont?
- Ilyen állapotban beszélni valakivel?- mutattam kisírt szemeimre, és nevettem el magam, majd hajtottam lejjebb a fejem.
- Látjátok! Nincs semmi baja, nevet! Erős lány ő!- jelentette ki Zoli.
- Hát nem látod, hogy könnyes a szeme?- nézett rá Laura széttárt karokkal.
- De, látom kicsim.- simította végig lágyan a kezét Zolcsi Laura arcán, Laurát szinte kirázta a hideg.
- Nah menjünk, mert az ügyeletes tanár megöl minket- legyintett Tibi Zolinak, majd miközben lépett ki az ajtón ujját az államhoz tette,megemelte fejem, s így szolt:- Fel a fejjel hercegő!
- Mert leesik a koronád!- fejezte be a mondatot Zoli, meglegyintve a kezét kétszer az arcomon, s ő is kilépett az ajtón.
- Gyere te is!- szólították meg a hátam mögött álló Márkot.
- Rendben.- válaszolt.- Majd még beszélünk- fordult felém, majd a többiekhez:- sziasztok!
- Te nem mész?- néztem a Barbit szorongató Vilire, miközben helyet foglaltam az ágyamon.
- De, csak én megvárom, míg elmondod mi baj van.
- Elvileg ebben a szobában egyáltalán nem tartózkodhat pasi- jelentette ki Laura.
- Óh, ha tudnád, hogy én mennyit járok ide, hogy ti nem is tudtok róla!- nézett Barbira perverzen, majd hozzábújt.
Nah jó! Ez UNDORÍTÓ volt!- nézett Reni rájuk egy kis undor mosollyal.
- Tehát, mi volt a baj? Miért tűntél el?- komolyra fordította a szót Laura.
- Rövid leszek Vili miatt. Szóval, Zita most nagyon rám van szállva, és a ma azt mondta nekem, hogy Márk őt szereti, én meg elhittem, és teljesen kiborultam. Ez teljes mértékben feldühített, és úgy éreztem, hogy nekem most sírnom kell, így elvonultam sírni. Röviden ennyi.
- De hát várj! Honnan veszi Zita, hogy Márk őt szereti, amikor Márk...- folytatta volna Vili, de Barbi megbökte a vállát és ránézett, amolyan „ ezt ne mond el nézéssel"
- Vili csak azt akarta mondani, hogy teljes mértékben megért, és támogat.- mondta zavartan Barbi- Nah de ideje lenne menned élet!- azzal megfogta és az ajtóhoz kísérte.
- De cica egy idő múlva úgy is megtudja.- hallatszott halk suttogás.
- Az lehet, de nem tőlünk!
- Jó lenne, ha ezt nem itt vitatnátok meg!- mondta Reni.
- Jah persze... szia cica!- nyomott egy csókot Barbi szájára , s azzal távozott.
Ez furcsa volt. Szerintem valamit titkolnak előttem. Nem szeretem ha a barátaim valamit rejtegetnek előlem, mert az számomra olyan, mintha nem bíznának meg bennem. És eléggé kellemetlen érzés volt, hogy erről az egészről látszólag csak én nem tudok a szobában.
- Miről maradtam le?- vontam kérdőre a lányokat, hátha beavatnak.
- Áh, semmi.- felelte Laura.
- Hát okay... Amúgy hogy hogy Márk jött utánam, ha ennyire aggódtatok értem.
- Nah szóval, elmondom az egész storyt.- kezdett bele Barbi.- miután te kiszaladtál, Márk ment utánad, ő azt hitte, hogy te az udvarra rohantál ki, de miután látta, hogy senki sincs az udvaron, bejött és felsietett hozzánk. Mi mondtuk, hogy nem láttunk, de ha kell segítünk, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy majd ő keres meg. Lement a fiúkhoz, elmondani, hogy mi van, majd velük együtt visszajött. Azon agyaltunk, hogy hol lehetsz, és elkezdtünk hívogatni, de nem vetted fel. Majd Márk felpattant, és azt mondta, hogy neki van egy tippe, hogy hol lehetsz, és kiment a szobából. Mikor visszajött, már veled ért vissza.
- Értem.- bólintottam egyet.
- Tényleg! Hol voltál? – kérdezte Laura.
- Az lényegtelen. Legyen elég annyi, hogy egy ember, és problémamentes területen.
- De ha már nem mondod el, hogy hol voltál, legalább oszd már meg velünk , hogy mit beszéltél Márkkal!- mondta izgatottan Reni.
És elmondtam, hogy mi történt ott fent, mit mondott, hogyan bújtam hozzá, és hogy milyen jó illata van a pulcsijának. Egyszerűen mindent. Majd átöltöztem, és ekkor:
- Óh, basszus! Nálam maradt a pulcsija!
- Majd odaadod neki holnap!- ásította el magát Laura, és terült el az ágyán. – De most már jó lenne aludni!
Igaza volt! Nagyon álmos voltam, főleg így sírás után. Összehajtottam Márk pulcsiját és párnaként használtam. Lehet, hogy nem engem szeret, de az nem azt jelenti, hogy nem aludhatok a pulcsiján, és nem képzelhetem azt, hogy vele alszok! Felemelő érzés lenne! Ráhelyezni fejemet mellkasára és hallgatni halk szuszogását, hallgatni a szívverését és érezni azt, ahogy a mellkasa le és fel emelkedik. Kár, hogy ezt sohasem fogom megtapasztalni...
Nagyon köszönöm, hogy egyre többen olvassátok az irományomat! Nyugodtan írjatok kommentet, nyitott vagyok jó és rossz véleményre egyaránt!😉💖
