Moszkva [Befejezett]

26. Kezdet

  Október huszonhatodika volt, mikor felébredtem. Egy ideig csak feküdtem és bámultam a plafont. Ma van a születésnapom. Ne éld bele magad. - Figyelmeztettem magam. Otthon mindig rengetegen felköszöntöttek, amit alig vártam, imádtam a születésnapomat, de itt... Itt nem tudják, hogy mikor születtem, csak Jenka, vele meg nem nagyon beszélünk mostanában ugye.

  Egy idő után meguntam, hogy csak fekszem, így felkeltem, hogy felöltözzek, és induljak is iskolába. Már senki nem volt otthon, mert anyukáék dolgoztak, az ikrek és Jekatyerina pedig már iskolában voltak, mert velem ellentétben, volt első órájuk. Így, hát kényelmesen feltápászkodtam, komótosan felöltöztem, fogat mostam, bepakoltam a táskámba, majd elindultam.

  Épp átmentem a zebrán a buszmegállóhoz, de végül nem szálltam fel. Ma van a születésnapom! Ha már nem is köszöntenek fel, maximum Skype-on, valami különlegeset akarok csinálni, tenni.

  A buszozás helyett lesétáltam két sarkot, és befordultam a fodrászhoz. Mivel csütörtök délelőtt fél tizenegy volt, nem nagyon volt vendég, csak egy idős néni, aki épp végzett a rózsaszín hajával - szerintem a retinámba égett az a látvány, te jó úristen. A fodrász csajszi felém fordult, és mondta, hogy ha kitaláltam, mit szeretnék, foglaljak helyet. Bólintottam, és eleget tettem kérésének.

  Pár órával később hosszú, szőke hajjal léptem ki a szalonból. Az eredeti hajszínemmel. Olyan érzés volt, mintha megint önmagam lennék. Soha többé hazugság, soha többé ál-Milka! - Határoztam el.

  Most bemegyek a suliba, végighallgatom az ofőm, Parislov kiselőadását arról, hogy már vagy századszorra kések, és nem leszünk így jóban, majd megkeresem Mischát, és szakítok vele. Nem mehet tovább ez a kapcsolat, amiben nincsenek érzelmek... Legalábbis az én részemről.

* * *

Épp a szekrényembe pakoltam be a hegyibeszéd után, mikor valaki megköszörülte a torkát. Becsuktam az ajtót, majd az engem kereső srácra néztem. Khm... bocsánat, srácokra.

  A két fiú vigyorogva állt előttem, én meg csak néztem, hogy ezek mióta vannak jóban, meg azon agyaltam, hogy miben sántikálhatnak, mert nagyon gyanúsnak tűntek. Folyton vagy engem vizslattak, vagy összeesküvően pillantottak egymásra. Gyanús.

 - Valamelyikőtök elárulja, hogy miről van szó, activity-zzünk, vagy egyszerűen csak állni fogunk itt, és bámuljuk egymást? - kérdeztem.

 - Nyugi, Milka - nevetett Kostja. - Csak annyit akartunk mondani, hogy BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! - Egyszerre fejezték be, s Mischa egy lapot nyújtott felém nagy büszkén.

 - Én... - dadogtam meglepetten, és lassan elvettem a papírt attól, akivel épp szakítani akartam. Ez egy roppant bájos...

  Na. Ne!

  A papíron az állt, hogy ezek ketten kibéreltek nekem egy stúdiót hatszor négy órára! Egy stúdiót, ahol felénekelhetek dalokat! Ez... Ez... Istenem! Hihetetlen!

  Mindig is álmodoztam róla, hogy egyszer egy stúdióban énekelhetek, de nem hittem, hogy valaha is megvalósul ez az álom, mert általában az álmok álmok is maradnak! De... Ezek ketten hogyan tudták ezt kitalálni, megszervezni, illetve kifizetni?! Én... Nem tudtam megszólalni döbbenetemben. A papírról a két fiúra néztem, majd se szó, se beszéd, a nyakukba ugrottam, és szorosan megöleltem őket.

* * *

  Az első időpont két nappal későbbi szombaton volt délelőtt tizenegyes kezdéssel háromig.Reggeli nagy izgalmamban azt sem tudtam, hányadikán van elseje, így vagy hatszor átöltöztem, kétszer fogat mostam, és egyfolytában a füzetemet bújtam, amiben azok a dalok voltak, amiket aznap el akartam énekelni.

  Az eredmény egy igen ideges Milka lett egy fekete, szakadt farmerban, egy sportmelltartóra emlékeztető topban, egy fekete bakancsban és egy bőrdzsekiben. Szépen kifésültem a hajam, gondolván, hogy az előző napi beszárítás még tartja magát, mint mindig, de amint kiléptünk az utcára, elkezdődött A Folyamat, ami minden hozzám hasonló lány rémálma. A göndörödés. Mire odaértünk a stúdióhoz, úgy göndörödött, mint még soha - legalábbis akkor így láttam... Köszi, haj, rendes vagy.

  Egy rendes srác fogadott minket, azaz engem, Kostját, Mischát, és Tatianát. Tatiana úgy gondolta, hogy ezt feltétlenül meg kell örökíteni, így egy kamerát is beállított, mikor egy gyors egyeztetés után bementem a hangszigetelt helységbe, ahol több mikrofon is állt, pár szék, és egy dobfelszerelés. Elmondta a srác, hogy utánam egy fiatal csávó jön énekelni, majd egy banda.

  Mivel az idő zene, és csak négy óránk volt aznapra, nekikezdtem. Először feldolgozásokkal indítottam: elénekeltem a Wicked - Defying Gravity-t, ami nagy kedvencem volt mindig is, majd Rachel Platten Fight Songját, a Phantom of the Opera című angol musicalből a Think of Me-t, és Tereza Kerndlovától a Tepe Srdce Mýt.

  Az összes dalt imádtam, így teljesen beleéltem magam, és fel sem tűnt, milyen gyorsan letelt az időm. Mikor az órát nézve levettem a fejhallgatót, hogy visszaakasszam a helyére, benyitott valaki. Barna hajú, barna szemű, enyhén borostás, srác volt, talán a húszas éveinek elején járhatott. Fehér inget viselt, egyszerű farmerrel, és olyan "rocksztár vagyok" stílusban lógott a hátán a gitár fejjel lefelé. Biztos az utánam következő volt.

 - Már itt sem vagyok - mosolyogtam rá, és elégedetten elindultam az ajtó felé, de nem engedett ki.

 - Várj - kért mosolyogva. - Kicsivel hamarabb érkeztem, mint kellett volna, és hallottam, hogyan énekelsz, gyönyörű hangod van...

 - Öhm... - Teljesen zavarba jöttem, így beletúrtam a hajamba, amiről meg eszembe jutott, milyen göndör most, s  úgy éreztem, menten el kell rejtenem. - Köszi.

 - Arra gondoltam, van-e kedved énekelni velem?

 - Hát... Nem hiszem, hogy ismerem a dalaidat... - szégyenkeztem, bár nem tudom, miért, hiszen egy vadidegen állt előttem.

 - Nem gond - vigyorgott. - Ismered a Tangled című mesét? - Naná, hogy ismerem, van egy hat éves húgom. - Abban van az I See the Light dal. Megvan?

 - Persze - bólintottam.

 - Angolul mehet? - vonta fel a szemöldökeit.

 - Naná! - örültem meg a lehetőségnek. Még soha nem duetteztem senkivel, izgi!

 - Vitja - nyújtott kezet.

 - Milka - mosolyogtam.

  És csak énekeltünk. Nagyon jó hangja volt: férfias, kemény, határozott, mégsem túl mély és könnyedén tudott úgymond játszani vele. Párszor elénekeltük a dalt, majd telefonszámot cseréltünk, s elbúcsúztunk egymástól azzal az ígérettel Vitjától, hogy majd keresni fog.

  Imádtam vele énekelni mindenféle szégyenkezés nélkül, azzal az érzéssel, hogy igenis jó vagyok.