Moszkva [Befejezett]

24. Régi ismerős

    Az elhatározásom után igyekeztem betartani azt, és ezért mindent megtettem. Sokkal több időt töltöttem társaságban a médiakörön kívül is, meg Mischával, próbáltam nyitni mindenki felé. Na, nem álltam be a tornászok közé, túlzásokba azért ne essünk. Izaiah hívását minden egyes alkalommal kinyomtam, s utána elkergettem a vele kapcsolatos érzéseimet és gondolataimat, s minden másodpercben ezek után azon voltam, hogy az Izaiah iránti szerelmemet elnyomva fellobbantsak legalább egy kis lángot Mischa iránt. Kedveltem őt, mint egy barátot, abból is csak a gyengébbik típus mondjuk, de ezen simán lehet változtatni.

  Gondoltam én.

  Teltek, múltak a hetek, lassan október lett. Hajam egészen gyorsan nőtt, már eléggé lenőtt, így most látszott az eredeti is, a szőke, de az alját meghagytam barnára. Nem érdekelt a lenövés sem az, hogyan reagálnak erre mások (Jesszus, de igénytelen!). Kezdtem megbékélni azzal, hogy itt vagyok, a múlttal, és csak a jelenre és a jövőre koncentrálni, ami nagyobb részben sikerült is.

  Az iskolába egyre jobban beilleszkedtem. Na, természetesen ebben nagy szerepe volt a Félvér Seggfejnek, alias Jurij. Ha az ember megismeri, egészen jó fej tud lenni, de ha már nem kis körben vagytok, akkora bunkó tud lenni, hogy az valami elképesztő. Legalábbis az én szemszögemből nézve. Mindenesetre az, hogy megjelentek a honlapon is és a magazinban is a közös képeink - ha nem én lettem volna rajta, meggyőződve állítottam volna, profik készítették -, elkezdtek beszélni rólunk. Természetesen nagy részt csak olyan képek voltak, amik arra adnak okot, hogy arról pletykáljanak, együtt vagyunk, s ezt a tévhitet igyekeztünk mindketten eloszlatni - Jurij még több csajjal vette körbe magát, én pedig látványosan romantikáztam Mischával... Két legyet egy csapásra, nem igaz? Teszek a pletyka ellen, és a Mischa-megszeretős projektemet is alakítgatom. Tehát Jurij volt az, aki felhívta rám igazából a figyelmet. Akkor nem voltam neki hálás, de később köszönetet mondhattam neki... De ez még korai.

  Tehát teltek, múltak a napok, hetek, s lassan beköszöntött az október, ami egyet jelentett azzal, hogy a hideg már kopogtatott azon a bizonyos ajtón, Moszkva meg kinyitotta, de még nem engedte be a vendéget. Nappal legfeljebb nyolc fok volt, éjszaka pedig volt, hogy mínusz egy fok volt, reggel pedig látszott a leheletem. Várj, hangsúlyozom, hogy drámaibb legyen. LÁTSZOTT A LEHELETEM, VÁGOD? Nagyon durva! Azt hittem, megfagyok. Prágában talán elérjük januárban a mínusz hármat, de az már tényleg a legalja. Szerintem tél után úgy kell majd kiolvasztani...

  Ahogy telt az idő, egyre jobban ment az orosz is, a cirill-t is egyre folyékonyabban tudtam olvasni, de még hibáztam, viszont hamar kijavítottam. Sanja sokat segített a beszéd gyakorlásában, Jekatyerinával olvastam együtt - azért egy kicsit gáz volt, hogy együtt tanulunk olvasni, na mindegy -, Kostjával meg sablonbeszélgetéseket folytattunk. Igen, már beszéltünk, de még nem felszabadultan bármiről. Láttam. Láttam rajta, hogy néz rám, és ezt utáltam. Nem akartam. Elég zűrös a lelkivilágom enélkül is. Próbálom felejteni az exemet és beleszeretni a mostaniba, csekély sikerrel ugyan, de igyekszem. Nem kell ide még Kostja is, aki gyakorlatilag a fogadott bátyám.

  Az volt a fordulópont az érzelem-harcban, mikor kiléptem az iskolából, hogy szokásom ellenére, már délután hazamenjek, és előhúztam egy cigarettát, hogy rágyújtsak, de megdermedtem a folyamat közben, mikor meghallottam egy ismerős hangot magam mögül.

 - Kaphatok egy szálat?

  Nem tudtam, honnan ismerős, ezért megfordultam. Az a kék szem, a hófehér bőr, a vékony testalkat. Szürke bőrdzsekit viselt, fekete, szakadt farmerral, és fekete, magas talpú csizmával. Fekete haja nyílegyenes volt, seprűfrufruja még mindig olyan volt, mint amikor megismertem.

 - Yana! - döbbentem meg, de szám óriási mosolyra húzódott, ő pedig szorosan magához ölelt. - Hogyhogy te itt...? Hogy vagy...? - Egyszerűen nem tudtam, mit kérdezzek tőle. Alig ismertem, a sitten beszélgettünk maximum egy órát, mégis annyira megörültem neki, mint a rég nem látott barátnőmnek. Talán erre mondják, hogy a börtön összeköti az embereket...

  - Nemrég szabadultam, és mint ahogy bent is említettem, nincs hova mennem, és csinálnom sem kell semmit, így gondoltam megkereslek téged - vigyorgott. Nem tudtam megszólalni. Őszintén azt hittem, soha többé nem látom. - Na, adsz egy szálat, vagy most mi van? - nevetett.

 - Persze, tessék - vigyorogtam, és odanyújtottam neki a dobozt, hogy húzzon egyet, majd közel hajoltam hozzá, hogy tüzet adjak neki, s a magamét is meggyújtottam. Ezután mégsem hazafelé indultunk, hanem a közeli kocsmába, ahol elbeszélgettük az egész éjszakát.

  Furcsa volt viszontlátni Yanát, de jelenleg ő volt az egyetlen egy ember, akivel bármit meg mertem osztani. Nem is tudom, miért... Volt egy olyan... kisugárzása a csajnak, hogy tudtam, megbízhatok benne, így kiöntöttem neki a szívemet, s mindent az égvilágon elmondtam neki.

  És jól esett. Végre.