Moszkva [Befejezett]

40. Epilógus

//Igen, jól gondoljátok, úgy epilógus, ami azt jelenti, ez a legeslegutolsó fejezet. Jó olvasást//

Milka

  Órákkal később szálltam le Prágában. Otthon. A csomagjaimat összeszedve, amilyen gyorsan csak tudtam annyi cuccal, rohantam ki a reptérről, s fogva egy taxit, bedobáltam a csomagtartóba a táskáimat és bőröndjeimet, majd azonnal bediktáltam a kórház címét. Türelmetlenül doboltam a lábammal, míg utaztunk, amivel az őrületbe kergettem a a sofőrt, de akkor ezt pont leszartam.

  Este tíz volt már, szemem a sírástól és a fáradtságtól folyton folyvást lecsukódott, de hamar fel is riasztottam magam.

  Mikor megérkeztünk, gyorsan kifizettem a taxist, már fogtam is a csomagom, s futottam be az épületbe. Bent már a recepciónál ledobtam összes terhemet, és a fiatal nőhöz fordultam.

 - Hol van Miroslav Cosmin?

 - Hozzátartozó? - emelte rám unottan tekintetét, s én legszívesebben bevertem volna neki. Ez a kérdés azonban megmozdított bennem valamit. Ezt akkor szokták kérdezni, ha súlyos, és csak családtagokat engednek be! Meg kellett erőltetnem magam, hogy el ne sírjam magam, és szívem ne verjen 200-at percenként.

 - Az ikertestvére vagyok - feleltem. - Mondja már, hol van! - szinte toporzékoltam.

Kostja

  Nem tudtam, mit kéne tennem, csak ültem, és az az idő járt a fejemben, mikor még itt volt Milka, és az amiket együtt átéltünk. Mi lehet most vele? Hogy van a testvére?

  Délután hazahoztam Jekatyerinát az iskolából, de nem szóltam hozzá egy szót sem, nem tudtam, mit mondhatnék. Hazavittem, megcsinálta a háziját, és csak várta, hogy mondjak valami. Láttam rajta, hogy keresi Milkát, de nem merte először megkérdezni, hol is van.

 - Milka? - ült le mellém óvatosan a kanapéra. Láttam, hogy fél attól, miért vagyok ennyire csöndben. Jogos. Furán nézhettem ki, hiszen csak ültem az üres nappaliban a tévé előtt, de azt nem kapcsoltam be, és magam elé meredtem komoran a semmibe.

 - Hazament - hangom rekedt volt, alig több suttogásnál. Nem mozdultam meg, egy centit sem, csak szám nyílt ki. Hallottam Katyusa hangját, de szemeim előtt Milkával közös pillanataink lebegtek.

 - Mi? - hallottam, hogy mindjárt elsírja magát, ezért inkább behunytam a szemem.

 - Hazament Csehországba, és kész! - csattantam fel türelmetlenül, és otthagytam. Elég nekem az én érzelmi problémám, nem kell másé is!

Izaiah

  Mikor Skype-on kiabált velem, meg akartam mondani neki, hogy soha többé nem keresem, ha nem akarja, csak el akartam búcsúzni, de mikor hallottam Miroslavról, és hogy a családja nem éri el Milkát, gondolkozás nélkül tárcsáztam. Azt hittem, nem fog visszahívni, de kellemesen csalódnom kellett. Hallottam hangján - és ismertem annyira jól, hogy tudjam -, hogy épp el akar küldeni a búsba, de ha már visszahívott, muszáj volt a szavába vágnom.

  Éppen a pszichológusomtól jöttem ki, mikor félre kellett ugranom a mentősök elől, akik egy ilyen gurulós ágyon toltak valakit, és egymással kiabáltak, parancsokat osztogattak. Ekkor ismertem fel Miroslavot, aki szinte élettelenül, véres ronggyal becsavart kezekkel feküdt, és ketten tolták a sürgősségire, hárman pedig körülötte futkorásztak, kiabáltak. Azonnal nyúltam a telefonomért.

  Ott maradtam a kórházban, s pár órával később, mikor már Milka is úton volt hazafelé, azt hazudtam, hogy Miroslav bátyja vagyok, így bemehettem hozzá, s megnéztem, mi van vele.

  Mozdulatlanul feküdt, mindkét alkarja be volt fáslizva, kézvejéből egy tű állt ki, mögötte a szívgép csipogott. Mi történt?

  Gondosan körbenéztem, nem figyel-e senki a nagy üvegen át, mely fal helyett volt beépítve, s mikor megbizonyosodtam, hogy csak ketten vagyunk, óvatosan karjához nyúltam, s elkezdtem kitekerni a fáslit. Ugye nem...? Egyre csak tekertem, óvatosan, nehogy megsértsem, vagy valami baja legyen, majd végre teljesen kicsavartam. Ugye nem?

  Csuklójától majdnem a könyökhajlatáig egy hosszú vágás húzódott karján, amit leápoltak, és gondosan összevarrtak, de így is pontosan tudtam, mi történt. Igen.

Miroslav öngyilkos akart lenni. Milyen pipa lesz, ha felébred...