Moszkva [Befejezett]

22. A múlt

    Egy nagyobbacska kocsiban ültünk hatan. Tatiana vezetett, mellette ült Jurij, mögöttük mi Mischával, mögöttünk meg Helen és Lena, a sminkesek. Az egész út csendben telt... Kínos csendben, de legalább Dima Bilan énekelt a rádióban, ami elterelte a figyelmemet a feszültségről. Na, igen, ezért nem kell egy órát utaznod idegen emberekkel. Rendben, az is igaz, hogy Dimát leszámítva sem volt teljesen csend, mert Mischa gépe folyamatosan kattogott.

  Először a lehúzott ablaknál a tájat fényképezte, de mikor már kiértünk az autópályára, és száguldozni kezdtünk, felhúzta az ablakot, és felém fordította a kamerát, mire én nevetve heves tiltakozásba kezdtem.

 - Milka - Egyszer csak az egyik csaj hajolt előre, azt hiszem, Helen, és felém fordult. - Láttam az első interview-dat, amit Mikhail csinált, és Jenkával énekeltek rajta - Mikhail? Az mégis ki a... Ja, hogy Mischa. Oké, minden tiszta. - Szóval, csak azt akartam mondani, hogy nagyon szép a hangod.

 - Öhm... Köszi - Nem tudtam, erre most mit kéne mondanom... - De... Hol láttad?

 - A sulihonlapon - válaszolt, mintha azt mondta volna, a napsütés miatt van meleg. - Szóval, tök jó voltál, és... - Kicsit elbizonytalanodott, mire Lena oldalba bökte. Ajjaj, ezek akarnak valamit. - Szóval, csak azt akartuk kérdezni, énekelnél-e egy kicsit.

  Kiguvadt szemekkel néztem rá, mintha szellemet láttam volna. Mi ez már? De végül úgy gondoltam, ártani csak nem árthat, szeretek énekelni, így hát, vágjunk bele! Aprót bólintottam, majd megvártam, míg Tatiana lehalkítja a rádiót, s addig elővettem a telefonomat, hogy kiválasszak egy zenét. Nehogy már csak én halljam a dallamot a fejembe, az úgy nem buli.

  Egy ideig keresgettem, de aztán Lucie Vondráčková Zombie című dala mellett döntöttem. Pörgős, énekelni is jó, a hangulatot is fel lehet vele dobni.

  Mintha én lennék a rádió, dal dal után következett, és ami nagyon meglepett: iszonyatosan élvezték! Minden egyes alkalommal meg tudok döbbenni, mikor valakinek tetszik a hangom.

  Mikor végre valahára megérkeztünk, én kikapcsoltam a telefonomat, Mischa még matatott valamit, de a többiek gyorsan kipattantak, hogy kinyújtóztathassák elgémberedett tagjaikat.

  Mire mindenki összeszedte magát, a két csaj már felállította a sminkes pultjukat, barátom kameráját kezdte állítgatni, Jurij türelmetlenkedve dobolt a lábával, miközben Tatianával egyeztetett, én meg... Nos, én vártam, hogy valaki engem is beavasson, mire készülünk pontosan.

  Egy mező és a város széle mellett álltunk meg, s még viszonylag jó idő volt, még a Nap is sütött, így beálltam egy fa árnyékába, hátamat a törzsnek vetettem, és így figyeltem Tatiana és Jurij beszélgetését. Egészen addig, míg Jurij beleegyezően nem bólintott, majd mindketten elindultak felém.

 - Na, kitaláltuk, hogyan is legyen a dolog - mosolygott Tatiana. - Sajnos neked egy kicsit macerásabb lesz, mint Jurijnak, mert párszor át kell majd öltöznöd...

 - Átöltözni? - döbbentem le. - És mégis hol, ha szabad kérdeznem? - tártam szét a karjaimat, és látványosan körbenéztem. Ha a válasz az, hogy majd egy fa mögött, lelövöm magam.

 - Ott - mutatott egy... Nem is tudom, mi az... Szerintem egy pár évszázaddal ezelőtt öltöztek ilyen mögött a nők. Remek. - Szóval, át kell öltöznöd, de ezen kívül minden egyszerű lesz. Csak hagyd majd vezetni Jurijt. Kövesd minden mozdulatát, és akkor nem lesz gond - bólintott, majd rögtön Lena felé kezdett tolni, esélyt sem adott, hogy tiltakozhassak. Komolyan erre kéne rábíznom magam?

  Végül Lena feltett egy egyszerű sminket, és rám parancsoltak, hogy vegyek fel egy kis, piros ruhát.

  Na, végül sokkal, de sokkal többről volt szó, mint a spiccelés. Először is kiderült, hogy nem vagyok tehetségtelen, ha táncról van szó, majd az, hogy nem is fogok ebből megélni. Jurij amennyire arrogánsnak tűnt az életben, annál jobb vezetőnek bizonyult, miután közöltem vele, hogy pár évig tornásztam, és még mindig hajlékony vagyok, szóval, ha akar, akár félbe is hajthat, de táncolni egyáltalán nem tudok, szóval vezessen csak. Úgy megpörgetett, mint még senki soha, de nem ám csak úgy bálozósan, hanem maga fölé emelve is, maga körül, mindenhogy. Tényleg ő vezetett, de egyáltalán nem bántam, sőt, volt, hogy kifejezetten élveztem!

  Na, persze, nem ment minden felhőtlenül ám. Vagy tizenötször egymásra estünk, mert béna voltam, de mondta, hogy nem tudok táncolni, ezért elnézi - mondom, de rendes valaki basszus. Remélem, érezhető volt az irónia. De, mikor már túl voltunk az első négy-öt esésen, azután már vicces volt, és végigröhögtük az egészet.

  A gáz csak az volt, mikor Tatiana közölte, hogy viselkedjünk legalább úgy, mintha kedvelnénk egymást - ez nála azt jelentette, hogy csináljunk úgy, mintha együtt lennénk. Én döbbenten néztem Tatianára, ő várakozásteljesen rám, Mischa mogorván méregette Tatianát, majd Jurijnak üzente a szemeivel, hogy "Amelyik testrészed közelebb kerül hozzá, azt levágom!", Jurij visszanézett Mischára, majd semlegessé vált arckifejezése, és felvéve a "szakmailag profi vagyok" testtartását, s közelebb vont magához.

  Összességében jól telt a délután, mikor elkezdett lemenni a nap, barátom csinált pár olyan képet is, amin csak a körvonalunk látszódik, majd visszaöltöztem, és elindultunk haza. Ahogy csendben zötykölődtünk a kocsiban, rezegni kezdett a telefonom, valaki Skype-olni akar. Na, ez meg ki lehet ilyenkor, elvégre ilyenkor Prágában már hajnali fél egy volt, moszkvaiak pedig telefonon hívnak csak.

  Előhalásztam a zsebemből az egyre csak rezgő mobilt, és a kijelzőjére néztem, hogy aztán... Ahogy megláttam a nevet, szívem hevesen kezdett verni, szédültem, úgy éreztem, megfulladok, annyira meleg lett hirtelen a kocsiban, úgy éreztem, azonnal el kell tűnnöm onnan, és beszűkült a látóköröm, és csak azt az egy nevet láttam a kijelzőn.

Izaiah.