A Szent Johanna Gimi - Cortez szemszöge

Kezdet - Augusztus 31., vasárnap

Tulajdonképpen semmi kedvem nem volt az egészhez. Péntek este ültem a szobámban, körülöttem mindenféle tankönyv, házirend, valami elképesztően nevetséges sapka meg mindenféle baromság volt, amikor a nagyanyám kopogott az ajtómon.

- Te, figyelj már, Cortez. Szerintem nem lenne rossz program. Megismernéd az osztálytársaidat, az osztályfőnöködet, biztos lenne egy csomó ismerkedős játék, elolvastam a programot, tényleg nem tűnik rossznak. Elmehetnél netalán még meg is tetszene... - magyarázta. Aha. Tehát már kész tervvel indult el a szobámba. Szerintem még nagy levegőt is vett a küszöbön, hogy benyitva azonnal mondhassa.

- Most komolyan azzal akarsz elcsábítani, hogy majd biztos játszok egy jót? - néztem rá gúnyosan. Ugyan. Nagyi láthatta rajtam, hogy nem volt túlságosan meggyőző, úgyhogy lehuppant mellém az ágyra és komolyan nézett.

- Na jó. Alkut ajánlok. Elmész - kezdte, mire unottan eldőltem az ágyon. - Mondom ELMÉSZ - folytatta kicsit erélyesebben - megpróbálod magad jól érezni, vagy legalábbis úgy teszel, mint akit érdekel ez az egész. Adsz egy esélyt a dolognak, kilencedikes leszel a Szent Johannában, aztán majd ha júniusban sem fogod kedvelni, felőlem kereshetünk valami mást ami végre megfelelne neked - fejezte be. Összeráncolt szemöldökkel bámultam a nagyanyámra, aztán a szememet forgatva sóhajtottam egyet. Így történt hát, hogy a nagyanyám rábeszélt a gólyatáborra.

Reggel komótosan elkészültem, felkaptam a táskámat majd az ajtóhoz léptem.

- Elmentem, hogy összebarátkozzak a sznob osztályommal, mert szombat reggel fél nyolckor úgysincs más programom. Majd jövök! - dünnyögtem, majd azzal a lendülettel kiléptem az ajtón. Még hallottam, ahogy a nagyi utánam kiabál, hogy érezzem jól magam. Az elkövetkezendő 24 órában talán mindent fogok csinálni, csak azt nem.

A kapun kilépve bedugtam a fülembe az iPodom, aztán üvöltetni kezdtem a Welcome To Paradise-t. Tulajdonképpen az egész eddigi életem csak az ismerkedésről szólt. Kint, Amerikában az ottani osztálytársaimat kellett megismernem. Onnan tovább a gimiben szintén új arcokkal találkoztam, amikor hazajöttem a nagyszüleimhez, újabb idegen emberek. És most ez is. Rohadtul nem volt kedvem még több új embert megismerni, még több nevet megjegyezni, hogy aztán pár hónap múlva elfelejthessem.

Ilyen magasröptű gondolatokkal sétáltam a Szent Johanna épülete elé, ahol már egész sokan gyülekeztek. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, mert gondoltam, előveszem a legelfogadhatóbb énemet. Vagyis megpróbálok figyelni azokra a dolgokra, amik piszkosul hidegen hagynak. Amikor megálltam a tömegtől úgy 3 méterre, nagyjából 20 idegen szempár meredt rám. Volt ott minden: kérdő, izgatott, kíváncsi, de akadt csillogó is, mintha hiénák lennének, én pedig a friss hús. Hát, volt már szebb szombat reggelem is.

Pár másodperc múlva egy magas, vékony, sportzakóba öltözött férfi áll meg előttem, és a kezét nyújtotta.

- Jó reggelt! Bizonyára te is a gólyatáborba jöttél. Hogy hívnak? - kérdezte mosolygósan, mire unottan feleltem. - Óóó Ádám! Nagyszerű! Haller Endre vagyok, én leszek az elkövetkezendő évben az osztályfőnököd! - lelkesedett be. Na persze, ha ő azt tudná, hogy maximum 9 hónapot fogunk együtt tölteni...Na és Ádám?! Még a nagyszüleim se így hívnak. - Nézd, az a 9.b, akik a lépcső előtt állnak. Menj oda hozzájuk nyugodtan.

Akkor tehát odamentem. Kézfogások és rövid bemutatkozások után felszálltunk a buszra. Összesen 3 dolgot figyeltem, és jegyeztem meg szinte azonnal. Az egyik, hogy az osztályunk összesen 11 főből áll. A másik, hogy ebből összesen kettő (!!!) lány, ebből egy emó. Klassz, mire is számíthattam volna. A harmadik pedig végre egy pozitívum. Az osztályom nem tűnt vészesnek, legalábbis a 9.a-t figyelve. Jézusom, na az aztán egy nyomott banda.

Rövid idő múlva meg is érkeztünk a szállásra. Egész szép hely volt, király faházakkal, szalonnasütő-hellyel, padokkal és árnyékoló fákkal. Ricsivel, Zsoltival és Dave-vel kerültem egy szobába. Hál' istennek, ők tűntek a legnormálisabbnak. Ja és igen, Dave. Véletlenül sem Dávid. Talán nem tudja, de ezzel szerzett nálam egy jó pontot, pillanatok alatt megszoktam az angolosított nevet. Komolyan, könnyebb volt kimondani a Dávid helyett. A srácok elég otthonosan érezték magukat, cipők voltak elhajítva mindenfelé, telefonok, töltők szanaszét. Kezdett tetszeni a társaság.

Alighogy elkezdtünk dumálni meg hülyéskedni (elég könnyen egy hullámhosszra kerültem a srácokkal), az ofőnk csörtetett be a szobába, és kizavart minket. Kezdődhetett az első dögunalmas ismerkedős program. Természetesen mindenki fennakadt azon, hogy egy évvel idősebb vagyok, fennakadtak a becenevemet, fennakadtak azon, hogy tulajdonképpen félig amerikai vagyok. Amibe csak lehetett belekötöttek, és komolyan szinte áhítattal hallgatták, ahogy magamról úgy általánosságban beszélek. Na ja, nekem megszokott, hogy évente többször repkedek Pest és New York között, hogy ugyanannyira megy az angol mint a magyar. Itt ez csoda. Meg kell szokni. Nekik is, nekem is. Ennyi.

A program után nagyjából mindenkiről meglett a véleményem. Ricsit, Zsoltit és Dave-et sikerült kicsit közelebbről megismernem a szoba miatt, ők egész jó társaságnak tűntek. Virág (az emó) nem sokat mondott magáról, de azt hiszem nincs is szükségem rá. A másik lány, Kinga, na ő egészen más. Egyenes hát, szoros copf, és elképesztően sznob hangsúly. Irányító típus, a legjobb, legmagabiztosabb. És számomra a legvisszataszítóbb. Mintapéldája annak, amire számítottam. Aztán volt ott még két srác, ők láthatóan már régebbről ismerték egymást, mert egyfolytában beszélgettek, lökdösődtek meg vihogtak valamin. Üvöltött róluk, hogy vérbeli kockák. A nevüket nem jegyeztem meg, majd lesz rá alkalmam bőven. Volt még egy francia srác, meg egy másik csendes fiú, róluk szinte semmi nem maradt meg a fejemben. Ja, meg egy könyvmoly, aki elképesztően lenézett mindenkit, gúnyosan mosolygott, és csak minden második szavát értettük. Enyhén szólva felvágós. Van ez így.

Program program hátán következett, mire mindet letudtuk úgy éreztem, hogy legalább egy hete vagyok ott. A szobában az ágyamon fekve a telefonomat nyomkodtam, és hallgattam a srácok hülyeségeit.

- Komolyan, szerintem mi jártunk a legrosszabbul - fejezte be Zsolti a panaszkodást, mire Ricsi megértően bólogatott. Kérdőn néztem rájuk.

- Mármint miért?

- Nem láttad az a-sokat? Négy lány! Ráadásul nem a legrosszabb fajtából. Mi meg kaptunk egy emót, meg egy pszichopatát. Klassz eredmény, megveregethetjük a saját vállunkat... - rázta a fejét Zsolti. Ja hogy úgy. Őszinte legyek? Egy arcot sem tudnék felidézni az a-sok közül. Örülök, ha a saját osztálytársaimat megismerem majd, nemhogy a másikkal is foglalkozzak. Érdekel is engem... Láthatták rajtam, hogy elég értetlen arcot vágok, úgyhogy Ricsi azonnal ráállt a témára.

- Ne csináld már! Mind a négy úgy bámult rád, mintha valami isten lennél! Komolyan már nekem volt gáz - magyarázta, mire közbeszóltam.

- És akkor most a négy közül válasszak ki egyet? - kérdeztem hitetlenül - Millió ilyennek találkoztam már. Kívül minden, belül semmi. Asszem ebből kimaradnék - tartottam fel a kezem, mire a többiek felröhögtek. Hát akkor ezt megbeszéltük.
Még eltöltöttünk így pár órát. Beszélgettünk, sztorizgattunk meg úgy általában hülyültünk. A nap végére egész jól éreztem magam. Lehet nem lesz annyira vészes... Na jó, ezt még magamnak sem akarom bevallani, nem hogy a nagyanyámnak. Még mit nem.

Korán reggel kómásan pakolásztunk a szobában. Azért egy éjszaka alatt egész jó kis rumlit sikerült csinálnunk. Miután mindent összecuccoltunk, reggeli után felszálltunk a buszra. Az út alatt zenét hallgattam, legalábbis megpróbáltam, de mellettem folyton röhögtek a srácok valamin és folyton szólítgattak, úgyhogy felhagytam a próbálkozással, és az út végéig beszélgettünk.
A suli elé érve pár perc ácsorgás után végül elköszöntem. Kezet fogtam Ricsiékkel, odaköszöntem Virágnak meg Kingának. Utóbbi kimérten visszaköszönt, előbbi pedig azt hiszem morgott valamit. Hűha. Hát itt se fog eltalálni Cupido, az egyszer biztos.
Ilyen szórakozott gondolatokkal indultam fel a dombon. Hazaérve tőmondatokban elmondtam nagyinak, hogy kábé mi történt velem. Feldobódott, az egyszer biztos. Jó neki.
Felvonszoltam magam a szobámba, és levágtam magam az ágyamra. Ott feküdtem, a fejem tele volt új nevekkel és arcokkal. Aztán felkeltem, és pakolni kezdtem, ugyanis 20 óra múlva ilyenkor már az átszállásra fogok várni. Igen, ismét utazom. A szüleim már hetekkel ezelőtt lefoglalták a jegyemet a gépre. Az első hetet tehát kapásból kihagyom a suliban. Na, nem mintha annyira bánnám...